Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Vasy Géza: „Magyarnak lenni álom” (Temesi Ferenc: Híd)

többsége számára — homályban maradó rétege. Ám ez a homály termékeny, s meggyőződésem, hogy a regény egésze sugallja azt a jelentést, amit a jóslás eszközei nyíltan nem mondanak ki, hiszen ha van e jósjeleknek megragadható jelentésköre, az nem állhat ellentétben a regényével: a híd megalkotásával.

S e híd a két folytonos történet, a kettős életrajz között teremtődik meg. Nem egy időben zajlik e két élet, bár a végén, mármint Tóth Pál életidejének a végén van némi egyidejűség, de az egymásról való tudás nélküli ez, pontosabban a fiú nem tud a nagy-apjáról, aki pedig búcsúlevelet is ír neki.

Tóth Pál hosszú életében szinte mindvégig „fejlődik”, mégis inkább kalandregény az övé: egy alig változó jellem ütközik meg a külső világgal. Zoltán Istvánnal szinte semmi sem történik bő hét év alatt, egy változatlan állapotban lebeg ő is, az ország is, csak közben kicserélődnek a sejtjei, csak közben megvilágoso- dásszerűen mássá változik. Az övé a fejlődésregény.

Nyolcadik jegyzés: valóság és fikció. Miként a Por, a Híd se tekinthető se dokumentumregénynek, se kulcsregénynek, se önéletrajzinak. Az is mellékes, hogy valóban a szerző kezei közé került-e a családi hagyaték. (Feltehetően igen.) Az „Édesanyámnak” ajánlott regény mottója szerint „Amiről itt írtam, részleteiben egyáltalán nem lép föl az igazság igényével. Ezért nem hivatkoztam a forrásokra sem, mivel számomra mindegy, vajon azt, amit elgondoltam, gondolta-e előttem már valaki.” A Pornak volt egy porlódi-szegedi olvasata, a helytörténeti kutakodások akár ellenőrizhetőek is. Tengőd is megtalálható lenne a térképen, de túlságosan soká nem érdemes keresni. E helységnek nemcsak a nagyságrendje más, jelentésköre is sokkal csekélyebb, csak Porlód vonzatában értelmezhető. Mindazonáltal aligha titok, hogy Kistelek lehet a fő modell, a nagyapa élettere. S még Tengődi Ede költőnek és szerkesztőnek is fellelhetjük a lexikonokban elfeledett modelljét, Kisteleki Edét.

S nyomozhatnánk tovább: Zoltánfy hommage-a mellett van másik is: a kis Tóth Pali jóságos tanítója, a rövid életű Csöngey Dénes. De vannak szatirikus élű karikatúrák is: a könyvtár gonosz főigazgatójáról érzékletes miniportré készül, bár a név költött. A lényeg azonban az, hogy valóság és fikció között is épül a híd folyamatosan a regényben, s mivel regényről van szó, szétválasztásuk fölösleges.

Az elbeszélő csak néhányszor feledkezik el arról, hogy nem tudhat mindent, amit a szerző már tud, s mások az életrajzi tények, mint a regénybeliek. Ilyen tévedés, hogy a hetvenes években Zoltán már látja Lukács György szobrát a könyvtár előcsarnokában, holott az később került oda. Ilyen baki, hogy Tóth Pál 1941-ben kitagadja a lányát, majd 1944-ben bújtatja a padláson a katonák elől. Ilyen a 125. oldalon található levél, amely 1980-ra datálódik — bár ez sajtóhiba is lehet. A nagyapa halálának éve egyébként is bizonytalan, s ez némi zavart kelt a szövegben. S még egy feltűnő elírás: a századelőn a főváros természetesen nem „nyolcvanezres” lélekszámú.

Ez a néhány „félreütés” nem bontja meg az írói alakítás egységességét, a teremtett világ egész voltát. S ebben az összefüggésben a dokumentumok valódisága is lényegtelenné válik. Talán egyetlen kivétel az 1950-es vagyonelkobzási leltár, amely szépirodalomként kissé hosszadalmas és unalmas, művelődéstörténeti dokumentumként viszont izgalmas és tanulságos. Jelképes erejű viszont egy másik elírás. A nagyapa valódi írógépén a t betű hiányzott (Nagyapám a reménykedők közt, 3. könyv), a regénybeli nagyapáéról viszont a k múlt ki. Amiként elhalálozott K, azaz Kati is, akinek betűmonogramját már a Por is kiemelte.

S ugyancsak jelképes erejű s igencsak elmemozgató az a már említett egybe- játszás, ami az utazásokkal kapcsolatos. Zoltán álmaiban keresi fel azokat az országokat, ahol a szerző valójában is járt, s így tapasztalat és képzelet réteg85