Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Vasy Géza: „Magyarnak lenni álom” (Temesi Ferenc: Híd)

megbizonyosodik róla, hogy e személy nem más, mint tulajdon nagyapja, akit ő korán elhunytnak tudott, mégpedig azért, mert Tóth Pál kitagadta a lányát, amikor az akarata ellenére ment férjhez. S e lány csak anyjának halála után vette fel ismét a kapcsolatot megöregedett édesapjával. A történet legvégén a fiú felkeresi a tengődi sírt. A két cselekményszál a családtörténet síkján is eggyéolvad. Viszont az ismeretlennel való kötelességszerű ismerkedés teszi lehetővé, hogy Tóth Pál kibontakozó életútja egyszerre kapjon ironikusan távolságtartó és szeretetteljes ábrázolást.

Zoltán István nem sejti, kinek a hagyatékát kutatja. A regényíró viszont pontosan tudja, s e tudását közli is velünk a legelső fejezetben, mégha e tudást aztán szinte el is feledteti velünk a tárgyszerű történetmondással. Ez az első fejezet ugyanis egyes szám első személyben meséli el a születést, a szájhagyományra hivatkozva említi anyám apját, dédanyámat, ükanyámat, dédapámat. A történetmondásnak ez a lírával is átitatott személyessége csak egyetlen kurta feje- zetnyi, s a továbbiakban csak akkor jön elő - bújtatva -, amikor Tóth uram lányának kisgyerekkori portréja kerül sorra, majd — nyíltan —, amikor megtörténik a felismerés a rokonságról.

Negyedik jegyzés: egy fiatalember a hetvenes évekből. Zoltán István Szeles András befejezni vélt életsorsának folytatója. A családi háttér, a pedagógus szülők, a porlódi múlt, az ottani bölcsészkari, angol szakos tanulmányok, a Pestre távozás és a K. iránti tragikus végű szerelem egyaránt rokonítanak-azonosítanak. A névváltoztatás azonban el is távolítja egymástól a két regényhőst. Figyelmeztet a különbségre, amely nem is annyira a porlódi és a pesti élet, a diák és a dolgozó ember hétköznapjai között feszül: Szelest „más emberré”, Zoltánná a baleset élményköre tette: a pótolhatatlan veszteség és a furcsa nyereség: az életben maradás. Szeles sokkal energikusabb volt, az életre készülő, dinamikus figura, Zoltán meditativ, szemlélődő alkat, számára az álmok, az álmodozás jelenti a legtöbbet.

Zoltán István neve ugyanakkor egy alig rejtett hommage is. A szerző idősebb barátja volt a festőművész Zoltánfy István, akinek képei szolgáltak a Temesi- kötetek borítólapjának alapmotívumául, aki a Por Zotya címszavában is megjelenik, aki véletlen tanúja annak a bizonyos gépkocsihalesetnek, s aki évekkel később egy másik gépkocsibaleset áldozatává lesz. S akinek emlékkiállítását Te- mesi Ferenc nyitotta meg (Egy mesemondó a vászonba simult, A szív böjtje). Zoltánfy „Porlód” festője volt, s az ars poeticák nagyfokú rokonsága teszi érthetővé a két művész műhelybarátságát.

A regény Zoltán Istvánja azonban nem festő, hanem angol és francia tudása révén pályakezdő könyvtáros a folyóiratnyilvántartóban. A szerző feltehetően 1973 szeptemberétől, munkábalépésétől követi nyomon életútját 1980 karácsonyáig, amikor is megszűnik a munkaviszonya. (Az 1973-as dátum nem szerepel a könyvben.) Zoltán pályakezdő értelmiségi, de a pálya, amelyet elkezd, igazából nem érdekli. Sem a könyvtárosság ideája, s még kevésbé az az értelmiségi segédmunka, amelyet ténylegesen végeznie kell. semmi jel nem mutat arra, hogy író, művész szeretne lenni, de másféle hivatás iránti tettenérhető érdeklődést, elköteleződést sem vehetünk észre. A hetvenes évek lézengő fiataljainak kései utódja lenne ő? Igen is, meg nem is. Egyrészt sokszorosan bebizonyosodott már, hogy az akkori „lézengő”, célt nem találó ifjak nem velük született dekadenciájuk miatt voltak ilyenek: ha volt dekadencia, akkor az a koré, s csak kisebb részben az életkoré, a mindenkori ifjúságé. Zoltán spleen-jét azonban a szokásos fiatalkori keserveken s a hetvenes évek csődhelyzetén túl igencsak indokolja a személyiséget mélyen megrázó haláleset, s azon túl is a Porlódről való elmenekülés az idegen fővárosba, s ott egy olyan munkának a végzése, amely favágásszerű.

82