Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Vasy Géza: „Magyarnak lenni álom” (Temesi Ferenc: Híd)
S ha igazából nincs is kimondva a műben: determinálja a célt nem lelő keresés is. Zoltán keresi a maga „műfaját”, a hivatását. Ennek két terepe van, az egyik látszólag formális: a hagyaték feldolgozása, amelyben két év során se jut túl messzire. A másik terep az álmodozásé, az álmoké, amelyek eleinte inkább visszafelé irányulnak, az elveszített lényre, később a világ távoli tájaira. Tóth Pál a vélt és valós racionalizmusok embere volt, az örök újrakezdő, a vállalkozó, Zoltán István inkább az ideák embere, aki a külső helyett belső életet él intenzíven. Tóthnak a mindennapi munkás élete volt eredményes és elismerésre méltó, s az ideák világában — a művészetben, a politikában — vált formálissá és feledésre méltóvá a tevékenysége. Zoltánnak viszont a mindennapi munkás élete formális és fe-ledésre méltó, s az ideák világában való léte válik mind fontosabbá. A regényben e lét végeredménye a felismerés Tóth Pál sorsáról, azaz a híd megszületése minden lebírható gondolati és fizikai távolság között. Színezi Zoltán alakját az önéletrajzias jelleg. Nem a valóságos, ellenőrizhető vagy feltételezhető egyezésekre gondolok elsősorban, hanem az elbeszélői nézőpont lebegtetésére. A távolságtartás és az azonosulás kettőssége az igeidőkben, a birtokos személyragokban is tettenérhető, s gyakrabban, mint Tóth Pál esetében. S a legnyomatékosabban a regény kezdő és záró fejezeteiben, ahol az elbeszélő azonosul Zoltán Istvánnal, s ilymódon természetesen vallja nagyapjának Tóth Pált is. Zoltán István is alkalmazkodik a körülményekhez, de ő nem azért, hogy érvényesülhessen a hétköznapokban, hanem hogy eljuthasson önmagához. Ehhez jelentenek eszközt az álmok, az álmodozás, s ezért „kifejlesztett egy képességet: akár ülve is ki tud kapcsolódni a világból”. Ennek a másik világnak az egyik viszonyítási pontja az elveszített és szeretett lény, az általa megtestesített normarendszer, életminta. Egy másik a képzeletbeli utazások sora: Kínában, Amerikában, Helsinkiben, Amszterdamban, Mexikóban. Ez utóbbin Katival vesz részt. Az utazások motívumát bonyolítja, hogy a regény szerzője valóban megtett ilyen utakat, az elbeszélő ezt természetesen „tudja”, a regényhős viszont csak „álmodja”. Ez a három ismeretszint keveredik s alkot szép és olykor borzongató egységet. Ötödik jegyzés: Tengőd és Budapest. Az ikerregény két felének fő színtere e két helység. Bár Tóth Pál is dolgozik a századeleji fővárosban, és Zoltán István is jól ismeri az alföldi tájat, a Tengődhöz közeli Porlód révén. Tengőd a nagy falu, Budapest a nagyváros. Tóth Pál otthon van Tengődön, Zoltán István otthontalan a pesti életben. Porlódhoz képest ez túl sok, a nagyvilághoz képest viszont túl kevés. Amit elveszített a szülőhely elhagyásával, azt a hetvenes évek Budapestjén nem találhatja meg, s ezért menekül az álmok adta szabadsághoz, az egész világhoz, s azon belül is legnyomatékosabban az egzotikumot, radikális másságot is jelentő Kínához, a sokezeréves és alig változó kultúrához, és ellenpontjához, az alig-múltú Amerikához, amely másképpen gigantikus és másképpen beláthatatlan, bár ugyanúgy megérthető. Tóth Pál sorsa révén a tengődi életnek szinte huszadik századi keresztmetszetét kapjuk meg, valóban egy falumonográfia háttéranyaga is benne rejlik a regényben. A magyar történelem lokális és nem is mindig csak lokális vetülete. Zoltán István sorsából azonban nem ismerjük meg Budapestet, még a hetvenes évekbelit is csak vázlatosan, amennyire egy életérzés megmutatásához ez szükségesnek mutatkozik. A Por egy városnak és a nemzedékek másfél százados, odakötődő láncolatának is a regénye volt, a Híd egyik fele egy falu regénye is, de a másik fele nyitott, s nemcsak térbelileg, hanem - a cselekményidő korlátozottsága ellenére — időben is. 83
