Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Vasy Géza: „Magyarnak lenni álom” (Temesi Ferenc: Híd)
dencei viszonyokat, mintsem a családot, a baráti kört. A Híd egy hosszú élet és egy rövidebb életszakasz története, s a kettő kapcsolatát szinte mindvégig véletlenszerűnek mutatja a szerző: a pályakezdő fiatalt bízzák meg, hogy egy akadémikus készülő falumonográfiájához végezzen tudományos segédmunkát, dolgozza fel Tóth Pál hagyatékát. E hagyaték szénakazalszerű esetlegessége, elegyes jellege és színvonala alkalmat ad a feldolgozónak arra, hogy ironikusan tekintsen ne csak századunk történéseire, hanem az azon végigbukdácsoló átlagemberre is. Szeles András — Zoltán István sorsképletének rokonságán-azonosságán túl alakok, témák, motívumok is átvándorolnak az új regénybe. Nem túl nagy számban s nem feltűnően, már csak azért sem, mert a legelementárisabb azonosság a huszadik századi magyar történelmi miliőé, amely háttér is, színtér is, a cselekvést determináló erőtér is. A Por és a Híd között nemcsak műhelymunka van, hanem három „közjátékkönyv” is: a 3. könyv, A szív böjtje és a Pejote. Nem a filológus teljességvágya iktatja ide őket, hanem az, hogy ezekben is sok a kapcsolódó elem visszafelé és előre is: a teljesebb megértéshez segítenek. Harmadik jegyzés: egy hosszú életű ember. Tóth Pál 1890-ben született, és valamikor 1975 után halt meg, s szinte mindvégig tevékeny életet élt, nagyobbrészt Tengődön. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy tengődve, bár ilyesmiben is volt része. Élete végén, megözvegyülve 1975-ben beköltözött az öregek otthonába. Apja takácsmester és aratási bandagazda volt, s a fiú kereskedővé lett. Két típus jegyei keverednek benne: jellemtanilag az életrevaló emberé és a baleké, képességeit tekintve a szakemberé és a dilettánsé. Életrevaló, hiszen mindig talpra áll a körülményei által megengedett mértékben, s ez azért lehetséges, mert céltudatos és remélő lény, de ugyanakkor balek is, mert soha nem okul a történésekből, s nemcsak a más, de a maga kárán se mindig okul. Kiölhetetlen optimizmus és kiölhetetlen naivitás egyszerre jellemző rá. Mindeközben a szakmáját jól megtanulja, és eredményesen műveli is. Sikerei csúcsán a Hangya szövetkezet ügyvezető igazgatója különböző városokban. Ugyanakkor dilettáns író, aki rendületlenül körmöli verseit, színdarabjait, elbeszéléseit, s ezekben mindig a hivatalos korszellem önállótlan követője. Dilettáns politikus is, s a legtöbb baja ebből származik: ezért hurcolják meg 1919, majd 1945 után is, ezért kerül a felesége is börtönbe a Rákosi-korban. Alapvető vonásainak sajátos keverékét lelhetjük fel kései tanulásában. Sértődésből határozza el magát arra, hogy elvégzi a polgári iskolát, leérettségizik, majd megszerzi a jog- és az államtudományi doktorátust is. Szorgalma nem ismer akadályt. Ám „mezei jogász” marad egész életében, ha nem is dilettáns, de valamiféle amatőr, mégha utolsó munkaköre a téesz-jogás- zság is. Szakértelem és dilettantizmus azonban nem mindig válik szét mereven a különböző tevékenységi formákban. Nem is lehetne így reális a kép. Az ember sok mindenben dilettáns lehet csak. Tóth Pál abban különbözik a kisemberek átlagától, hogy személyiségének nem szakember-oldalait is meg akarja mutatni, és hogy hozzá-nem-értésének sokszor nincs is tudatában. Ezzel olykor magának és másoknak is árt. Mentségére szól, hogy tévedéseivel nincsen egyedül, hogy sokszor bizony sodródik csak azokkal az eseményekkel, amelyek közt nála sokkal okosabb és képzettebb emberek se tudtak eligazodni századunkban. Mi mást tehetne egy változó korban, minthogy alkalmazkodik, s ez is egyszerre bizonyítéka életrevalóságának, és balekségének, hiszen ritkán jelölhető ki pontosan a határ a különböző előjelű alkalmazkodások között. A regény fiatalembere illendőségből elvállalt kutatási feladatként találkozik Tóth Pál alakjával. A legutolsó fejezetekben hirtelen gyanút fog, s hazautazva 81
