Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Déry Tibor: G. A. úr X.-ben (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Réz Pál)

kint a Krecsányi utcában, ahol Déry dolgozószobájában „vizsgáztam” a regényből, mire aztán Déry lexikonokat, értelmező szótárt, nyelvhelyességi könyveket kapott elő, valamint más írók műveiből merített példákra hivatkozva valamennyi észrevételemet visszaverte. (Rá is ment egy teljes délután...) — De komolyabbra fordítva a szót: Déry Tibor maga is azt nyilatkozta, nem is egyszer, hogy ő, egész írói munkásságával „a szabadság útkaparója”. Őt viszont az a mozgalom, amelyhez 1919-ben csatlakozott, mindig gyanakodva, „pártonbelüli útitársnak” tekintette. Ezért úgy gondolom, hogy arra a vonatra, amely G. A. urat elvitte X.-be, ebbe a képzeletbeli városba, már a Befejezetlen mondat idején, vagy talán még korábban szállt föl a regény írója: Déry Tibor. S ennek az utazásnak valamennyi drámáját és tragikomédiáját nemcsak képzeletben, de személyes sorsában is átélte.

RP.: — Ha egy szóval kellene politikailag, világnézetileg jellemeznem Déryt, akkor azt mondanám, hogy anarchista volt. Arisztokratikus anarchista, ha szabad még egy szót. Mint ahogy tulajdonképpen a legtöbb író anarchista.

DM.: — Éppen neked nyilatkozta, emlékezetem szerint Tibor bácsi, amikor a hatvanas években nála jártál, az Élet és Irodalom képviseletében „látogatóban”, csinálván vele egy interjút; akkor ő olyasmit mondott, hogy az író két dologtól nem tud elszakadni: az anyanyelvétől, ez az egyik, s a kortól, amelyben él. Ez a regény is, ez az időtlen, kor-nélküli és tudatosan Kafkára visszhangzó negatív utópia is tele van olyan utalásokkal, kulcselemekkel, amelyek egy kornak a belső, lidérces lényegét fejezik ki. S én úgy érzem, nem belemagyarázás, ha azt gondolom, hogy beleírta a bosszúját is. Amikor például megjeleníti, leírja tüzetesen és visszataszítóan, látható undorral a bíróságot, amely sorban mondja ki az ítéleteket:

„Megriadt érdeklődését elsősorban a tanácselnök személye vonta magára, egy nyakig kopasz, erősen elhízott, alacsony férfi, kinek négyszögletes, keskeny hom- lokú arcát s meztelen koponyáját több apró, lángvörös seb s körülöttük számtalan, már behegedt, varos sebhely pettyezte be. Krumpli alakú, vastag orrának egyik cimpája meg volt dagadva.

Az igazságügyi szervezet minden tagjának, ügyészt, védőügyvédet és jegyzőt beleértve, betegesen elhízott, sérült teste volt; úgy festettek, mintha valamennyien kórházból szöktek volna meg. G. A. hosszú, X.-i tartózkodása alatt ezúttal találkozott először elhízott, beteg vagy nyomorék emberekkel; annyira elszokott már a látványtól, hogy teljes mértékben megérteni vélte azt az ámuldozó, riadt érdeklődést, mellyel a hallgatóság minden mozdulatukat követte. A második ülnöknek sápadt, hájas arcában, pöttömnyi orra fölött néha végképp eltűnt a szeme az összehajló zsírráncok mögött, az ügyésznek térdből hiányzott a féllába, s ültében is csak mankójára támaszkodva bírta egyensúlyban tartani dagadozó, súlyos testét, az ugyancsak erősen elhízott védőügyvéd, nyilván szélhűdés következtében, féloldalas volt, félarca tagolatlanul merev, egyik szemhéja fennakadt, fogai kivicsorogtak leleffenő alsóajka mögött. Vajon hivatásuk gyakorlása éktelenítette el így őket?

— Kihirdetem a bíróság határozatát — mondta a tanácselnök, mutatóujjával óvatosan megvakarva egy kis sebhelyet a homlokán, a két szemöldöke között; a sárgászöld var azonnal levált róla, s a sebből kiszivárgó vér végigfolyt az orrán, összegyűlt felső ajka fölött, majd onnét lassú, szabályos csöppekben a nyakkendőjére hullt. A gennyes zöld var legfelsőbb pikkelyével azonban függve maradt a seb fölött, s a tanácselnök egy-egy hevesebb mozdulatára meg-megrezgett, mint egy kis zöld levél egy tavaszi szélfúvásra.”

RP.: — Ehhez még egy mondat: a Vida-tanács ítélkezett fölöttük. Vida Ferenc. Ugyanaz a tanács, amelyik Nagy Imrét halálra ítélte.

61