Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Déry Tibor: G. A. úr X.-ben (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Réz Pál)
azt mondani, hogy kényszerítették ennek a levélnek a megírására? ...Kijelentette, hogy ő politizálni nem kíván a régi értelemben, határozott világnézete van, azt érvényesíteni is akarja írásaiban. 0 is elítéli azt, hogy egyesek, különösen a disszi- densek, igyekeznek ügyéből maguknak politikai, erkölcsi, sőt anyagi tőkét is kovácsolni... A különböző nyugati írók és írószervezetek akcióival kapcsolatban megemlítette, hogy őt erősen nyugtalanítja az amnesztiában nem részesítettek, különösen Bibó István ügye. Megkérdeztem, ez vajon azt jelenti-e, hogy ezt a kérdést összefüggésbe hozza a levél megírásával. Közölte, hogy nem, csak azért említi, mert nagyon szívén fekszik, és sokszor lelkiismeretfurdalása van, hogy ő mivel érdemelte meg az amnesztiát. Végül is megköszönte a beszélgetést és a segítséget, amelyet nyújtunk, s kijelentette, hogy a gondolkodás után értesít. A beszélgetés alapján egyelőre további lépéseket nem javasolok, gondolom, helyes lenne megvárni, míg ő jelentkezik. Budapest, 1960. augusztus 11. Köpeczi Béla DM.: — Egyáltalán: mindig megpróbálták, és minden eszközzel, ezeket az írókat sorban megpuhítani, valahogy arra rávenni, hogy „letegyék a garast”, ahogyan mondani szokták. R.P.: — Az íróknak volt olyan periódusa a börtönben, amikor tudtak dolgozni, mármint íróként. Sőt: a hatóságok ezt akarták is, tehát Zelk, Déry, de tudósok is, írhattak. Úgy tudom, Kosáry Domokos is dolgozhatott, a történész. Ezeket a kéziratokat elszedték tőlük, és különböző cenzorokhoz, lektorokhoz kerültek. Sejttették velük - ezt Déry mondta a szabadulása után —, hogy ezeknek az írásoknak politikai iránya befolyásolni fogja egyrészt a szabadon engedésüket, az amnesztiájukat, másrészt, azt, hogy milyen körülmények között vannak a börtönben: mit kapnak enni, milyen cellában vannak, milyen sűrűn fogadhatnak látogatót stb. Azt azért nem csinálták meg, hogy amíg börtönben ülnek ezek az emberek, publikálják az írásaikat, mert ennek végképp nem lett volna hitele, de dolgoztatták őket, azután visszakapták a kéziratokat. Amikor Déry szabadult, másnap vagy harmadnap elmentem hozzá. (1960. április 4-én szabadult, amnesztiával, ha jól emlékszem. Kicsit hagytam, hogy kifújja magát, ezért nem rontottam rá azonnal.) Déry megölelt, beszélgettünk, elég rossz állapotban volt, nagyon lefogyott, de rögtön hülyéskedett, mert azt mondta: „Tudod, az a legrosszabb, hogy nekem klausztrofóbiám van, és az a börtönben elég kellemetlen betegség, a klausztrofóbia...”, mondta. De írt egy nagy, hosszú, hatszáz oldalas regényt, a G. A. úr X.-ben-t, ezt odabent, ugye, nem tudta senkinek megmutatni, csak a smasszerek látták, ezért szeretné most fölolvasni. Akkor leültünk, összehívott bennünket, ott volt Böbe, Abody, akivel akkor mind a ketten jóban voltunk és Déry éjszakákon keresztül olvasta, olvasta a végeláthatatlan regényt, soványan és izgatottan. Ezt persze nem lehetett megtagadni, noha kínszenvedés volt, nem tudom, hány éjszakán keresztül hallgattuk. A regény jó, dehát mégis fárasztó volt. Mint tudod, csak négy év múlva jelenhetett meg. Korábban nem engedték, sok minden volt abban, ami ideológiailag, politikailag olyan dolgokról szólt, amit nem szerettek. DM.: — Déry regénye „nemszeretem” tartalmaival megjelenése után is elképesztő rabulisztikára kényszerítette a hivatalos kritikát, amely mindenképpen azt igyekezett megmagyarázni, hogy ezt a regényt miért nem szabad elfogadni, de miért kellett mégis megjelentetni? Úgy gondolom, érdemes ebből a szempontból idézni Pándi Pál 1965-ben megjelentetett terjedelmes kritikájának leglényegesebb részeit: 59
