Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Lukácsy Sándor: A közjó papja (Édes János prédikátor életművéről)

lak közt és barázdált paraszti arcok előtt egy ismeretlen kálvinista pap fölmutatta szavaival a reformkor Krisztusát, és krisztusivá avatta a reformkort.

S nem elég, hogy Jézus reform-hős; egyszersmind hazafi is volt! „Avagy nem a legszentebb hazafiúi érzelem sírt-e föl kebelébűl, midőn Jeruzsálem leendő romlását megsiratá?” Ellenségei hatalomvággyal vádolták, de „vétkes nagyravágyás-e, mikor valaki honát igazságtalan elnyomóitúl megmenteni akarja? [...] siete ő Jeruzsálembe, hogyha üdvös oktatási által az elfajúlt, s csak őseiben kevély, de mindenjóra, nagyra már tehetien, lelketlen testet, az Izrael népét még életre, nemzeti életre hozhatná.” (173—174) Az elfajult nemzet ostorozása állandó téma reformkori irodalmunkban, Széchenyi, Kölcsey, Vörösmarty egymásnak adták át kemény szavait, melyeket hazafias aggodalom sugallt; hasonló aggodalom tölti el nemzetéért Édes János Krisztusát, s a zsidó nép elfajultságában nem nehéz ráismerni a magyarság veszendő állapotára. „A zsidó nemzeti test ugyanis már ekkor a legaljasabb characterű, jellemű volt, nemzetiségébűl egészen kivetkezve, szóval erkölcsileg s polgárilag meg volt halva, elveszve, utolsó vonaglások látszottak a lelketlen testen.” (176) A „végvonaglás” szót, Édes János halálának évében, Petőfi is leírta... (Hazaértem) Jézus zsidó népe már odáig jutott, hogy „érdemtelen s te- hetlen a szabadsággal élni”, „erkölcsileg aljasodva teljes lehetlen volt önállású független nemzetnek lennie”. (176)

A magyar költészet és publicisztika a visszavonást, a meghasonlottságot szokta emlegetni mint nemzeti ősbűnt; Édes János, a zsidókról szólva, az elzárkózás és kirekesztés szellemét, Isten választott népének dölyfösségét. Mózes azért tiltotta meg az idegenekkel való érintkezést, hogy a bálványimádás vétkét távol tartsa népétől, de „nyomorú erény az, mit úgy kell elzárás által őrzeni”, és „szerencsésebb politika a népet kellőleg kimívelni, hogy a roszat saját felekezetétűl se, a jót a kamcsadalustól is eltanulni ne szégyenelje”. (148) Édes János oktatása nemcsak a zsidóknak szól. „Hány van még ma is egész nemzet, szinte mint egyes ember, ki magát mások kizárásával Isten választottjának tartja; hány van, ki állítja ugyan, hogy szereti felebarátjait, de különbséget tesz azok között nemzeti vagy egyházi tekintetben...” (156—157) - s ezen a ponton a prédikátornak volt erkölcsi bátorsága szembefordulni a reformkori uralkodó véleménnyel és szóhasználattal, mely Dugonicstól a Nemzeti dal költőjéig közös: „Minek az efféle zsidós kifejezés: magyarok Istene! nemzetünk Istene! holott Isten különbség nélkül minden embernek, minden hazának, minden nemzetnek Istene.” (156) Krisztus kezét fogva, Édes János eljutott, korában egyetlenként, a humánus gondolkodás e legmagasabb szintjére.

Édes Jánosnak helye van a reformkor irodalmában. Egyszerű falusi pap volt, isten szolgája és nemzete hű fia, aki nem törekedett írói babérokra, de mivel osztozott korának gondjaiban és szándékaiban, sorra megszólaltatta jellemző költői témáit is. A tiszta erkölcsöt mondotta a népélet alapjának, mint Berzsenyi (163); részvétet tanúsított Irland és a szerencsétlen feketék sorsa iránt, mint Eötvös és Vörösmarty (151); tanulságok végett a „történet-könyv lapjait” forgatta, mint Petőfi (113, 166); a szabadság vérrel öntözött fájáról beszélt, mint annyian mások (219). Óvott a hamis prófétáktól (159), a műveltséget be akarta vinni a kunyhókba (235), tisztelettel szólt a nagy szellemekről, kik alacsony hajlékból, Petőfi szent küszöbén át, léptek a világba (240).

„.. .ki tudja, ha a magvető megéri-e elvetett magva kizöldelését, vagy ha ezt meg is: betakaríthatja-e csűrébe az aratás kincseit? nem hal-e meg tüstént, mihelyt bevetett, és a szellő, mely elszórt magva tömör kalászait rengeti, nem fog-e sírja kopár hantjain is üvölteni? a napsugár, mely a súlyos markokon ragyogánd, nem fog-e sütni bús fej fáj ára is? lehet, hogy ő veti el a magot, s más vágja abba sarlóját

53