Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Lukácsy Sándor: A közjó papja (Édes János prédikátor életművéről)

világos és kemény beszéd, s Édes János ennél is tovább megy, amikor minden társadalmi bajnak okát — nyilvánvalóan Rousseau nyomán - az önző magántulajdonban jelöli meg: az első emberpár, kiűzetvén a Paradicsomból, földművelő munkára szorult; ,,e’ volt első kezdete az önzetnek, a különködésnek, az enyím tiédnek, a csalás s visszálkodás ezer nemeinek”. (290) „És minden elnyomott, minden ki nem szabadított néposztály, minden keresztyén országban s itt hazánkban is, az útálatos önzet, az Antikrisztusi szellem áldozati! kiáltsatok föl az egekre szabadú- lásért, mint kiket Isten nem, csak emberek tiltának el a menyországbúl.” (151— 152)

De ne értsük félre a prédikátort! Hangja bármilyen érdes és érces (mint kortársai közül csak a jobbágyszármazású Vajda Péteré), az egyház szózata az. Az „enyém tied” elítélése ősi toposz, melyet Szent Ágoston óta évszázadok ismételgetnek; az egekig ható kiáltás az erkölcsi felháborodás szava, nem a lázadásé. Az egyházak mindenkor értettek ahhoz, hogy az indulatokat, melyeket tüzes szónoklataik szítottak, a mennyei jutalom ígéretével s kegyes oktatásokkal lecsillapítsák. A lázadást vétek szüli: az irigység (141); a „pór lelkű nép” balga hitbe ringatja magát, hogy a „létesülhetlen birtokegyenlőség”, e dőre álom „csodákat teénd s ama régi Paradicsomot fogja visszaállítani, melyben mint ama mesés országban a legboldogtalanabb ember is úrrá leénd, ingyen eénd a kenyerekben” (178-179); ahelyett, hogy Jézust követné, ki „szegénnyé lett, hogy azokat, kiket a nyomorú sors nyom, megtanítsa arra, hogy a legalacsonyabb rangúnak is van egy kincse, a tiszta lelkiesméret...” (171)

1848 — a robbanás éve — előtt a kor nagy dilemmájában: forradalom vagy reform? prédikátorunk az óriási többséggel szavazott, reformot akart. Vallási megfontolásokból és a francia forradalom riasztó tapasztalatai, a „robespierri, marati vérnyomok” miatt. (158) Ezek közhelyek, de az már Édes János sajátja, és korának gondolkodásában páratlan, hogy a reformelvet be tudta építeni hitbéli meggyőződésébe és szakrális szintre emelte. A reform programja krisztusi program! Jézus maga volt a legnagyobb „nemes szívű reform-barát”, a „názáreti reformhős”; vele szemben „a papi fejedelmek s írástudók a mysticismus baráti voltak [...], kik eddig a népen hitetésük, ámításuk, vakításuk által szerencsésen uralkodtak, rettegtek, midőn a nagy Názáreti közelgésének, üdvözlő néptűli pompás fogadtatásának hírét hallották, rettegtek, hogy mindjárt levonatik az álarc, mindjár leesik a megvilágosíttatott nép szemeirűl a hályog, mindjárt elhanyatlik minden hatalom s tekintet, mely rendszerint ott, hol érdem nincs, csak a titkolódzás vál- lain pihen, rettegtek, midőn látták Jézus rendületlen bátorságát, midőn látták, hogy a szegény ács-gyermek a templomba is fölmerészkedik újításaival s onnan a vásárlókat, kik megfertőzték s latrok barlangjává tevék az Úr imádság-házát, de kik a papoknak gazdag haszonbérrel nevelték jövedelmüket, kihajtja, asztalaikat fölforgatja s nyilván tanít a visszaélések ellen, egyszersmind halálos gyűlölséggel teltek el ellene — ne tette volna oly nyilvánosokká a visszaéléseket az egész nép, az egész ország szeme láttára, azt hiszem, hogy a keresztfa elmarad, de elmarad akkor a nagyszerű reformatio is...” (180) Szép mondat; mert megvan benne az, amit Kölcsey minden írói alkotástól - az egyházi beszédtől is — megkívánt: „A lélek csak akkor teremt bámulatra méltó művet, midőn saját fellobbanása által ra- gadtatik munkáira” — ez a saját felföbbanás, nevezhetjük szent ihletnek is, ez a hatalmas erejű lelki eleváció éltette Édes János legszebb mondatait s tette méltóvá őket arra, hogy a reformkor nagy gondolatai mellé sorakozzanak. Kár, hogy oly keveset tudunk róla, szinte csak annyit, hogy falusi lelkész volt mindvégig; Zsar- nó, Imola, Zádorfalva, e kisded helységek valamelyikének egyszerű templomában, hová belépni mezítláb is szabad, történt meg az egyedülálló jelenet: dísztelen fa52