Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?
Gábor Miklós Pályám emlékezete? M. G. P. egy cikkéhez A X JL Playboy 1992. áprilisi számában többek közt ezt olvasom magamról M. G. P. cikkében: „...merész kalandor...” „...Gábor 30-as éveiben fondorlattal, erőbedobással igyekezett színházvezetői gyeplőhöz jutni...” „Tessék letérdelni a lakása lábtörlőjére naponta reggel, korán... Tessék mindaddig könyörögni neki, míg be nem adja derekát.” „Gábor pályafutása igazi magyar karrier. Ki a gyilkos?” stb. Izé... én (gyorsan): ne keressék a gyilkost, mert nincs hulla! (Bizonyos értelemben nincs.) Kedves Péter, igazán nem írhatott volna rólam senki több szépet és jót, mint kellemesen rövid cikkedben te. És te fogalmazol rólam először úgy, hogy „közügynek” tekinted elég faramuci színházi karrieremet. Sorsomban látsz valami „tipikusát”. Hálásnak kell lennem ezért a cikkért. Amelyet természetesen édes-kevesen vettek észre, elvégre, ha azt akartad volna, hogy észre és komolyan vegyék, nyilván nem a Playboyban közlöd, hanejn mondjuk a Színház című szaklapban. (Tényleg, Péter: miért Playboy? És miért Népszabadság, ami Népszabadság? Mi jár ide, mi jár oda? Hogyan határozod meg te a saját helyzetedet a te szakmádban?) Hogy az álszerénységnek még a látszatát is elkerüljem, sietek kijelenteni: egyetértek! Szerintem is az lenne helyes, ha reggelente itt kunyerálnának az ajtóm előtt, hogy vállaljam egy színház igazgatását, az ifjúság oktatását, ezt meg azt, akármit, csak legyek kegyes. Minden esetben nemet mondanék, de szívesen mondanék nemet. Akkor se sértődnék meg, ha egyik vagy másik színház, amelyben „sikereimet arattam”, mondjuk a Madách vagy a kecskeméti színház (kedves, szép épület, és nagyon szerettem ott játszani) még életemben termet nevezne el rólam, mint az angol Nemzeti Színház Sir Laurence-ről. De ha nem, hát nem. (Valami kártérítés járna nekem is, hogy ide születtem, de túl sokan vagyunk, annyi pénz nincs.) Mert sokat álmodozom arról is, mi lenne, ha pénzem lenne. Ami a többit illeti, én „tulajdonképpen” elégedett vagyok azzal, amit a világtól kaptam. (No persze csak „tulajdonképpen”.) Legalábbis szégyellném bevallani, hogy nem vagyok elégedett. Először: nekem lehetett bajom életem során a politikával, vagy a szakmával, de sose volt problémám a közönséggel. Ez valami, amit te (azt hiszem, nem véletlenül) kifelejtettél egy kissé „pályám emlékezete”-cikkedből. Első színpadra lépésem óta népszerű színész vagyok. Mindig a közönség volt a mentsváram, szakmával, politikával szemben is. Holott sokszor kockáztattam népszerűségéül
