Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Gábor Miklós: Pályám emlékezete?

met, pl. amikor lemondtam a filmszereplésről stb. Színészi népszerűségem, amelynek sosem volt „politikai” színezete (Sztálin se ártott neki, és nem is használt!): ez volt az én házam és váram.

Néha magam is elcsodálkozom, hány szerepet játszottam el, hányfélét és milyeneket! Ez volt a legfontosabb, amit a világtól kaphattam, a többi már az én dolgom volt. Hogy hogyan játszottam el ezeket a szerepeket? Hogy pl. Brook mit gondolhatott arról a bizonyos Hamletemről? Nem számít! Csak az számít, ami azokon az estékei} színpad és közönség közt történt, és hogy mi, hogyan él az emlékezetekben. És ebben az esetben még csak nem is az én emlékezetem az, ami számít.

Hogy én magam hogy gondolkodom pályámról, egyik vagy másik alakításomról? Hát istenem... Hol így, hol úgy. Hol úgy emlékszem, hogy ebben vagy abban a szerepemben csodálatos voltam, hol úgy, hogy pocsék, képtelen vagyok tartósan dönteni. De ha a józan eszem előveszem, azt kell mondanom: ez a dolog nem rám tartozik, én mindig tisztességgel igyekeztem elvégezni a dolgom, és ennyi tellett.

Manapság sokan lekicsinylik az utóbbi harminc — te jó Isten: harminc-negyven! — év magyar színházát. Nem voltunk elég „modernek”, nem voltunk avantgárdok stb., értem én, hisz mindig egy „másik színházra” vágytam magam is, el is képzeltem sokszor, milyen lenne az. De vajon egy színházi élet, amelyben annyi nagyszerű színész dolgozott minden este annyi színpadon, annyi — a közönség ítelete szerint — „felejthetetlen” előadást produkáltak nagyszerű társulatok — nem érdemli-e meg ez a színházi élet, hogy szeretettel és elismeréssel gondoljunk rá vissza?

Eörsi Pista és mások elmondják, hogy miért is volt rossz a magyar színházi élet a hatvanas években. Nekem is az a véleményem, hogy rossz volt. De ez így van: az egész színházi élet egy szemétdomb, az ma is, igen, a színház hazudik, hazudott, nem számított. De közben Pécsi Sanyi remek volt. Kis Manyi földöntúli, vagy földalatti manócska, Major Tamás világnyi szörnyeteg, és az a bizonyos Hamlet sok-sok ember felejthetetlen élménye. (Folytathatnám: Epeijes Károly nem ter§m a világ minden bokrában stb., stb.) Ennél jobb világ nincs, nem is volt, se Amerikában, se Timbuktuban, se Lengyelországban, sehol, az Isten szerelmére, hát legyünk már egy kicsit szerényebbek!

Nézzük csak. Igaz, hogy mindez a Rákosi- és Kádár-korszakban történt. Dehát bizony Csortos vagy Bajor pl. a zsidótörvények korszakában voltak nagy színészek, de azért Bajor: Bajor volt. „Lady”-alakítása a legsötétebb Rákosi-érában került színre. A Qorvin-lánc vagy a Kossuth-díj se hozzá nem tett Bajorhoz, se el nem vett belőle. És Meyerhold se, szegény.

Természetesen nem tagadom, hogy ez alatt a negyven év alatt minden csak látszat volt és hazugság. De a Horthy-korszak sem volt,más, a két világháború között, egy hajszállal se különb, mint a Kádár-korszak. Úgy tűnik, hogy 1867-től 1914-ig valami volt, ami valóságos, már gyerekkoromban is azt hallottam, hogy a „békében” egy krajcár volt a zsemle, valahogy az volt a zsemle „igazi” ára. Azonban az első világháború vége óta, amióta én a világon vagyok, az „ideiglenes”, „átmeneti” „korszakok” ez egymásutánjában, mióta feltaláltuk a „modern” szót, minden csak egy új világra várt mindig, egy idő óta pedig mind természetesebbnek találjuk, hogy ami velünk történik, csak egy ismeretlen és pusztulásba „haladó” történet, hogy nem számít semmi, csak a pillanat, amely viszont két semmi közt a nagysejnmi. De ha a mi világunk elpusztul, hát az egész történelem velünk pusztul. így hát nincs jogunk rá, hogy érdemeinkkel és bűneinkkel együtt úgy tegyünk, mintha csak jobb híján lettünk volna azok, akik voltunk, mintha nem is léteztünk volna „komolyan”.

Jól teszed, hogy — különösen az utóbbi években — megbecsüléssel írsz azokról, akik mégiscsak jelen voltak. Az ilyesmi erősíti az emberben az érzést, hogy ő is itt járt.

Az a bizonyos „színházvezetői gyeplő”?

42