Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Vikár György: Az előítélet mélylélektana

kétségessé teszi.) Különböző nézetek, az agresszió további sorsának taglalásában azonban már nem olyan különbözőek. Megegyeznek abban, hogyha a gyermeket körülvevő mikromiliő - általában és elsősorban az anya - eléggé szeretetteljes és kielégítő, és az elkerülhetetlen frusztrációk nem érnek el traumatikus mértéket, akkor a szeretet meglágyítja az agressziót. Elfojtások, gátlások ekkor is kialakulnak, a külső konfliktus részben belsővé válik - mindez szükséges is, hiszen a felnövő gyermeknek indulatait és vágyait fékeznie kell, ha nem akarja szülei szeretetét elveszíteni. Ha azonban a környezet eléggé biztonságot nyújtó és eléggé toleráns, pl. szabálytalan gondolatokat és indulatokat is bizonyos határok közt megtűr, várható, hogy a gyermek indulati feszültségei nem fenyegetik személyisége egyensúlyát, kijön a kultúrember önszabályozásának fejlett lelki munkamódjaival, és nem szorul rá olyan ősi, elemi védekezőmechanizmusokra, melyek már a valóság képének torzításával járnak.

Ez a gondolatmenet talán legkönnyebben a kleinista elmélettel világítható meg. Melanie Klein pathologikus esetek elemzéséből, akiknek tünetei feltehetően korai lelki munkamódokra való visszaeséssel, azaz regresszióval magyarázhatók, arra következtetett, hogy az első életév egy részében a csecsemő tápláló, kielégítő anyát és az őt időnként frusztráló anyát még nem éli meg egy személynek. Az elsőt legszívesebben belül őrizné önmagában, eggyé válna vele, a másikat dühében elpusztítaná, ha tudná. Az első anyakép tehát kettős, hasadt. Az első életév második felében a gyermek már megéli, hogy a kielégítő anya, akinek szeretete boldogítja, és a frusztráló egy személy. Ekkor destruktív indulatai már szorongást keltenek benne - nem csak attól fél, hogy anyja megharagszik, hanem attól is, hogy pusztító gondolataival kárt tehet benne — és így megjelennek a lelkiismeret első csírái, amelyekből a későbbi testvérrivalizálás és az ödi- pális konfliktus belső feldolgozása során kialakul a felettes én. A kellően meleg és biztonságos otthoni miliőben szeretet és gyűlölet elviselhető ambivalenciává ötvöződik, amelyben a szeretet a hangsúlyosabb. Az első idők ijesztő és gonosz fantáziái legfeljebb mesealakokban, a boszorkány, a varázsló alakjában élnek tovább. Ha viszont ez a folyamat traumatikusan megtörik — traumatikus lehet egy túlmoralizáló, a gyermeki ösztönösséget egészében elítélő, vagy tudomásul venni sem akaró nevelői környezet is — akkor a pszichés apparatus visszanyúl az első életév élményfeldolgozási módjához: a jó és rossz benne levő képeit hasítja, a jót megtartja magának, vagy felruházza vele környezete néhány számára fontos személyét, a rossz benne élő képeit, indulatokat, fantáziákat, bűnösnek érzett vágyakat kivetíti másokra. Ez az ún. határeseti személyiségre jellemző „splitting” - emberek, akik mindig találnak maguknak valakit, akit idealizálnak, és valaki mást, akit gyűlölnek. Nemcsak agresszív képzetek vetülhetnek így ki, hanem bűnösnek érzett szexuálisak, vagy önérzetünket sértő, szégyenteljes képzetek.

Mindezen lelki történések, amiket a korai anya-gyermek kapcsolat kontextusában ábrázoltunk, csak kiindulópontjai a személyiségfejlődésnek, amit számos más, újabb környezeti és kulturális hatás befolyásolhat. De joggal tulajdoníthatunk a korai élményeknek és élményfeldolgozási módoknak bizonyos mintaképző szerepet az ember életében, és gondolatmenetünkben mi is modellként használhatjuk. így elfogadhatjuk, hogy az emberek egy része, akik nem szükségképpen kóros személyiségek, neveltetésük és személyiségük bizonyos merevsége miatt egyensúlyukat csak a bennük levő rossz képeinek kivetítésével tudják biztosítani. A kivetítés viszonylag könnyen sikerül az előítéletek mentén, mert ezzel egy társadalmilag bizonyos fokig elfogadott utat találnak. Hiszen az idegenről, a „másféle emberről” könnyen feltételezzük, hogy veszélyes lehet — láttuk ennek

38