Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Vikár György: Az előítélet mélylélektana

őzetes ítéletek” nélkül egyetlen ember sem élhet, minden új ismeret már a régebbi ismeretek szövetébe illeszkedik új szálként, a jelenségek egy bizonyos típusába soroljuk, annak megfelelő viselkedésre készülünk fel, és ennek természetesen érzelmi velejárói is vannak. Az idegentől való félelem megjelenése, amit René Spitz a nyolchónapos szorongás jelenségében ragad meg, az érzelmi fejlődés egyik legfontosabb fordulata: a 7-8 hónapos kisgyermek elhúzódása az idegentől jelzi, hogy most már felismeri szeretete tárgyát, az anyját, és ennek nyomán többi ismerősét is. A kisgyermek, aki nem tudja megkülönböztetni az ismerőst az idegentől, a legnagyobb veszélynek teszi ki magát. Később szociálpszichológiai síkon hasonlóan életfontosságú a saját csoporthoz tartozás megélése, ami ugyancsak nem képzelhető el érzelmi töltés nélkül. A csoporthoz tartozás büszkesége, a saját csoport felértékelése csak erősödik a más csoportok leértékelésétől, a csoportkohéziót óvja a konfliktusok kihelyezése külső csoportra. Egy amerikai szociálpszichológiai kísérlet (M. Sherif 1951-1953) ki tudta mutatni, hogy egy diáktábor két csoportjában 5 nap alatt kialakult a „testületi szellem”, a saját csoportra vonatkozó büszkeség, és a másik csoport leértékelése. Az egyik csoport „vörös ördögöknek”, a másik „bikakutyáknak” nevezte magát. Miután a két csoportot folyvást versenyeztették egymással, az ellenséges érzés növekedett köztük, és az egyik csoportban a másik neve hamarosan sértésnek számított. Az ellentéteket csak a táborozás végére sikerült enyhíteni, amikor a két csoport együttesen indult sportmérkőzésre egy másik tábor lakóival.

Amit ebben a kísérletben látunk, abban nyilván sok a korai serdülőkorra jellemző játékos elem (12 éves fiúk voltak) és a felnőtt társadalom bizonyos jellemzőinek karikaturisztikus leképzése. Figyelembe véve e kritikai szempontokat, a kísérlet mégis látványosan mutatja, hogy a külső, rivális-ellenséges csoportra vonatkozó előítéletek, mint járulnak hozzá a csoportösszetartás erősítéséhez.

Egy előzetes ítéletet, akár az idegennel szembeni bizalmatlanságot is, talán csak akkor nevezhetjük joggal előítéletnek, ha előzetesen megformált ítéletünket az azt cáfoló tények ellenére is erős érzelmi hangsúllyal fenntartjuk, illetve, ha döntéseinket olyan ítéletekhez szabjuk, amelyeket a tapasztalat mérlegén ki sem próbáltunk. Az előítélet ezen a ponton válik társadalmi veszéllyé. Ha viszont valaki véleményét a tények ellenére is fenntartja, vagy elkerül minden olyan tapasztalatot, ami azt cáfolhatná, akkor feltételezhetjük, hogy erős érzelmi motiváció befolyásolja gondolkodását. Honnan jön ez az érzelmi motiváció? Számos megfigyelés, Amerikában szisztematikus vizsgálatok, azt mutatják, hogy az erősen előítéletes személyiségek nem képesek bizonyos indulatokat magukban feldolgozni, levezető csatornára van szükségük és vetítővászonra, amire az egyensúlyukat veszélyeztető képzeteket rávetítik. Elsősorban az agressziót — de nemcsak az agressziót.

Ha az agresszió ősforrását keressük a lelki fejlődésben, ugyancsak ellentmondó nézetek sűrűjébe tévedünk. A lélekelemzés irodalmában máig eldöntetlen, hogy önálló ösztön-e az agresszió, vagy más ösztönök kísérője, ami reakcióként felerősödik, ha a kielégülésnek valami útját állja. (Sigmund Freud önálló ösztönnek tartotta, de elsősorban énünk ellen irányulónak, halálösztönnek, amit kifelé fordítunk, hogy ne minket pusztítson el. Heinz Hartman szerint kifelé irányuló ösztönkésztetés, ami azonban neutralizálható, és semlegesített formájában különféle emberi tevékenységek energiaforrása. Hermann Imre szerint a megkapaszkodás frusztrációja váltja ki, a kapaszkodó kéz markolóvá válik. Melanie Klein a ki nem elégítő anyamell elleni dühben látja első megjelenését. Heinz Kohut szerint a védő-óvó szülők mindenhatóságában csalódván saját minden- hatóságunk illúziójába kapaszkodunk, és el akarjuk söpörni az útból azt, aki ezt

37