Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 2. szám - Csató Károly: Kiáradás (elbeszélés)

teljében bizakodó, az utóbbi értekezései már az értelem szomorúságát sugározták, hogy az új filozófusokat gyűlölő régi patrónusok egyre erősödő hatalma miatt megint vissza kell vonulni a nyilvános filozofálástól: Plótinosz utópiája ugyanis nem fog megvalósulni a kősziklák alatt rothadó városban, a minőségtelenség metropoliszában, s nem csak valóságban, de még gondolatban sem épülhet itt Plótonopolisz, a filozófusok városállama, soha, de soha.

2. A nagy bacchanáliákon, amiket akkor tartottak az archón másolói, amikor több tekintélyes patrónus és kliens névnapját kellett megülni, Plótinosz nemegyszer elvonult a zajos nyilvánosságtól, és egy korsó bor mellett önfeledt filozofálásba merült hallgatóival. Egyik alkalommal egy Thaumasziosz nevezetű ember társaságában, akit az általános igazságokon és a pénzen kívül talán semmi sem érdekelt - (mást meg sem igen értett volna) - nem tudni miért, de éppen az erényről szóló fejtegetésbe kezdett, amikor Gabrielosz Propédeintész archón pornidiónja megállt a fotelban gubbasztó filozófus előtt, s mielőtt még valami részeg dadogás hagyhatta volna el a száját, széles sugárban lehányta a bölcset.

Zsíroskenyér, lilahagyma, valamilyen hordós savanyúság, vodka és vörösbor alig emészetett gyomormocska rondult ölébe, tógájára, de még szakállára is, hogy e pillanatban sűrűsödjék az erényekről szóló platóni tanítás minden lényegi következtetése, amelynek létjogosultságát mi sem bizonyította jobban, mint az a részegségben elbutult női arc, üveges tekintet, s az a pillanat, amikor kinyílt a száj, s az összeránduló gyomor sugárban lövellte ki a szeszben már kissé megbomlott ételt a filozófus ölébe, szakállára, de telán a szavaira, hallgatására is.

A távolabb ülők felröhögtek, s úgy helyezkedtek, hogy Propédeinthész archón észre ne vegye hülye kis kurvája — ez lenne az itteni szóhasználathoz a legmegfelelőbb fordítása a pornidión szónak - alkotó küzdelmét az okádással. Thaumasziosz viszont a kárba veszett vodkát sajnálta, mert mire ő megérkezett a lakomára, neki már nem jutott belőle — én és Améliosz viszont azt sajnáltuk, amit elgondolt, de ki nem mondott, de már ki sem mond soha Plótinosz, amely már örökre elveszett abban a szellemi bordélyt felmagasztaló korhű hányadékban.

3. Magának tette fel a kérdést Plótinosz: ugyan milyen istenségekhez váljunk mi hasonlóvá, akik ebben a mocsokáradatot hordozó világban élünk, amelyben oly sok a menekülés a rossz elől, s milyen jámborságot milyen igazsággal kelljen párosítsunk, hogy részesüljünk az erényből, s az erény által — mint Platón mondotta volt - milyen istenséghez kelljen hasonlóvá válnunk?

Forduljunk ennek az adott világnak az Istenéhez, mert ebben megvan az összes erény? Vajon megvan-e benne? Nem hiányzik belőle semmi olyan, ami hiányt fakasztana, s általa vágyat, hogy a belőle hiányzó erényt is megszerezze? Ha a világ Istenségéhez válunk hasonlóvá az erények által, akkor hasonlóvá válhatunk-e ahhoz az Istenséghez, és részesedhetünk-e belőle az erények által, amelynek magának nincsenek erényei? Az evilági istenség is vágyakozik-e a szellemi világból eredő rendre és erényekre?

Plótinosz lágyan zengő mély hangján szinte félig énekelt, úgy, mintha hexameterekben beszélt volna. Mondandóját megszakítva, valamilyen különös szomorúsággal nézett ránk. Tekintete megállapodott rajtunk, mert beszéd közben mindig elkalandozott valahová a távolba, s amikor így visszatért kö23