Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Fehér Ferenc: Fazekasok
Zomborba egy ijen valaki, akkó meghallotta, hogy én mit csinálok cserépben, s rendelt háromezer darabot. Zománcos meg festett virágcserepek. Két színbe. Az egyik barna, a másik ződ. Van többféle színbe is. Vukováron én tizenkét évig dógoztam a mesteremné. Megtanútam mindent. Estenkint, tanuló koromban, ijen kis virágcserepeket köllött csináni. Kaptam húsz párát egytű. Fajront után akkó mindég ezt csi- nátam. A korongot hetvenegybe hasznátam utójára. Azúta nem. Dehogyis. Anya! Ugye, mikó te idegyütté, akkó is csinátam? Nézze, alig birok fokeni. Úgy fáj a derekam. Meg a kezem, a jobb kezem annyira fáj. Alig birom fölemeni. Gyűjjön, nézze csak meg a többit is, ami portéka még maradt. Mer ez nem emlék. Ez portéka. Lássa, ez itt ződharisnyás, feketegombos cipő. Agyagbul. Valójában csutora. Mert belül üres. Belement félliter pálinka. Meg egy liter is. Ez kölött itt. Ez meg ijen fakéreg. Utánzat. De ha kertbe kell, dísznek, akkor nem is tudom, mért nem jobb az igazi fának a kérge. Evvel lehetett piacolni. Ez meg szenteltvíztartó. Nagyon-nagyon régi. Ebbű is csinátam valamiké sokat, de el is attam. Ebbű is csak egy van má. Mindenbű egy van. Ez meg kis fütyülős korsó. Nem azé, édes öccse, de jó munkás vótam. Mindezt a Pfléger Mátyásná tanútam. A vukovári mesteremnek köszönhetek mindent. Nézze e! Ezt is én csinátam! Ezt a kis opánkát. Az há, bocskor. Tuggya, hogy én mennyit eladtam belűle. A katonák nagyon szerették. Emléknek. Ez meg suszterinas. Agyagbú. Pedig ojan, mint a kő. Nem győzi nézni, ugye? Ezt szeretik a piacon, ha sokféle tarkaság van. Ha lehet válogatni. Nézze, ezen a fényképen. Valamiké a gang is így tele vót tányérokkal díszítve. Itt vannak a kancsúk, só tartók, itt a törpe, minden... ez itt a vörösmarti búcsú. November nem-tom-hanyadikán. Borbála napján. Nagyon hideg vót. Ezek meg a vörösmarti hegyek. Itt pedig a bodolai búcsú. Ez meg a darázsi... Nem is! Az ott a bodolai s ez a darázsi. Ugye, édesanya? Te tudod, mer a te szülőhazád. Bodola. Még a népeket is mind ismered. Lám, még az asszonyokat is ismered, akik itt vannak a képen. Búcsú ez Bodolán, nem vásár. Anna- napkor. Július huszonhatodikán. Ezt a képet nem ismerem. Nem emlékszem. Ja, a mároki búcsú? Ott van Darázs mellett. Május elsején. Pont május elsejin. Jó vóna még elmenni idén is. Ezerszáznegyven dinár nyugdíj? Gondóhassa! „Sokat köszönök a mesteremnek...” Ennyi az egész. Többet nem tudok. Én mikó inasnak mentem, mink így faragtuk a fődet, késsé. Utójára gépekké dógoztam. Most nyócvan évemre nem dógozok. Nem birok. Én Pfléger Mátyásná dógoztam, nála tanútam. Jó mester vót, első osztájú mester. Ki tuggya majd ezt rúlam, Répási Illésrű? Magának elmondtam az életemet. Persze, sok mindent kifelejt a zember. Az is most jut eszembe, hogy Pfléger Mátyástú elmentem Petrovácra. Valami Krizsán... má a körösztnevit elfelejtettem. Vót ott egy öreg segéd is, Kankai bácsinak neveztük. Mikó én odamentem, az má ott dógozott évekig. Szótfogattam. Csinátunk ijen kis korsókat. Ijeneket e! Azt mind ződre festettük. Akkó vitték Tekijára. Péterváradra. Oda vitte a mesterem. Nem vót neki több, csak tíz hód szőlleje, meg nem-tom, négy hód komlója. Nem vót neki több. Ez úgy, de úgy akarta, hogy maraggyak ottan náluk, alighanem, hogy vegyem el a lányukat, de hát nem akartam ott maradni. Hát nem akartam. Mert nem szerettem a lányát, úgy mondom, ahogy van. Igazat montam? Onnand együttem, akkó mentem Vukovárra. Hát Vukováron kihúztam tizenkét évet. Onnand is nősű- tem. Meg Vukovárnak köszönhetem, vettem öt és fél hold fődet meg ezt a házat itt. Bezdánba. Többet nem mondok semmit. Nekem tíz évre előre van fám. Jaj, istenem... 86
