Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Fehér Ferenc: Fazekasok

Másfél évig Szécsényi Józsefné dógoztam Temerinbe. Meg ott vét a Vasas. A Szé- csényi is híres ember vét, Szegeden tanút. Meg a Vasas Ferenc. Az is űtűle tanút. Jó ember vót ez a Szécsényi is. Első osztájú koszt vót, ott minden megvót. Akkó kötöttem föl elősző nyakkendőt, amikó a mesterné elirányított a tánciskolába. Mer buta gyerek vótam még, a nyakkendőt se tuttam fokötni. Elvezetett a Szécsényiné. Azok- ná minden este alma vót. Hogy jó korongoló vót-e? Első osztájú! Másfél évig dógoztam a Szécsényinél. Tuttam én má akkó korongozni, csak csak hát nem ojan... csak arra emlékszek, eccé aszmongya, hogy csinájunk szélkéket. A temeriniek szélkébe melegítettek akkoriban. Kemencében. Moslékot is. Tették be a nagy fazekakban. Én még akkó ezt nem tuttam. Két fülű fazék vót. Ojan jó széles fenekű. Főztek is a banyakemencébe, de az vászonfazék vót. Ebbe meg csak melegítettek. Ezen főzni nem lehetett. Hát csak hallgattam, amikó a mester monta, hogy csináljunk szélkéket. Aztán tuttam meg, micsoda az. Hát ekkó vót az, hogy a gazdasszonyommal, Szécsényi nénivel mentünk a tánciskolába. Hát fiatal, 18-19 éves vótam, akkó kötöttem fo a zelső nyakkendőt... Lássa, vén ember létemre, majdnem elrílom magam. De jó vót, nagyon jó vót minden! No, akkó lehítak Újvidékre dógozni. A Bátor utcába, a Futoki ucca táján vót egy fazekas nagy műhely, a mester nagyon jó fizetett. Akkó mondtam a Szécsényinek, a mesteremnek, hogy én elmék oda. Hát aszongya, édes fijam, jó van, akkó ereggyé. Akkó el is mentem. Jó ember vót. Bácsfodvári. Fia nem vót nekije, se senkije. A Velesz Illésre emlékszek még. Az irigi. Apatinba meg ott vót a Tóth Sándor. Ott is dógoztam egy évig. Híres mester vót. Német ember. De ű nem dógozott. Vót neki két segéggye, három segéggye mindég. Meghalt rég. Bocsánat, összeteszem a kezemet, így mondom magának, édes öccse, hogy elhiggye, mindenütt megbecsűtek engem. Meg. De dógoztam is. Megjártunk a pijacokra. A legjobb pijacok? Hát mongyuk, Pélmonostor. Zombor. Zomborba harminc évig jártam csak pijacra. Akkó én még magam vótam mester ezen a tájékon. Dógoztam a kertészeknek. Virágcserepet. Aztán gyüttek mások Szerbiábú, Pirotrú, akkó ezek konkurátak, letörtek engemet, úgyhogy én nem bírtam semmit. Hát nem bírtam, no. Adóm vót, betegsegélyzőt, a segédet fizetni, nem bírtam. Ok meg... mit mon- gyak, még a kislánya, még a felesége is korongozott. Mind. Úgyhogy letörtek. Hát mosmá nem is bánom. Forgassa más. Rugdossa más. Csak tuggya, assajnálom, hogy többsző ezt megcsinánám, azt megcsinánám, s aztán mondom is édesanyának, a feleségemnek, de csak hiába. Akkó álmomba én csinálom tovább, tuggya... Almomba. Mer megvan még a korong. Ezek a műanyag meg mindenféle csiricsáré dogok hun vannak a régi fazekas dógoktú? Ki tuggya má ezt? Bezdánba valamiké vót három fazekas. Szántó Náci bácsi, Kanizsai Jancsi bácsi meg Kanizsai Józsi, a fija. Ezek utójára énnálam dógoztak mint segédek. Pedig az eggyikük apjának nem vót több a háború előtt, csak nyócvan hód főggye. Kimentünk, mongyuk, Baranyába. Búzáér cserétük az edényt. Az illető megtőtte eccé, s aztán ekapta a búzáér. Énnekem gyönyörűszép edényeim vótak a többijéhez képest. Én kécceres merítésér attain. Ez Dályokon vót. Ott ez vót a szokás. Mikó együtt a búcsú, nem-tom, mijen nap vót, Péter-Pál? nem-tom, no, de kéccé attam.Mer gyönyörűszép edény vót. Aszongya a dályoki ember, bolyé dátyu záto dvá meg zá to jednog. Inkább két merítést adott, csakhogy az én edényem vihesse. Én akkó hazahoztam, legelősző, sose felejtem el, négyszáz dinárt, meg valami négy méter búzát. Meg az edinynek körülbelű a felit. Nem csuda. Olyan segédem is vót, mint a Parcsetics Józsi bácsi. Zombolyi születésű. Nagyon jó fazekas vót. Kájhás és fazekas. Valamiké ű vót a mesterem. Aztán ű dógozott nekem. A, dehogy él má. Hát meghalt má régen. Meg. Ajjaj. Én nem tudom megmondani, hogy szerettem. De hát akkoriban meghalt Szontán egy fazekas, egy német mester, s ű valamiké ott vót inas. És a mesterné, az öz87