Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)
JOHNSON: (miközben a többiek is a tiszteletes köré tódulnak) Ó, tiszteletes! Meglep, hogy önt is itt látom. BILL: Felébredtünk, felébredtünk? Már azt hittem, kereket oldott. KINTPUAS: Kintpuas többször is hívott, varázsló, de te nem válaszoltál. TISZTELETES: Nyitott füllel figyeltem. Mindent hallottam. MEACHAM: Aki előtt nem világos még: ma éjszaka a tiszteletes hívására gyűltünk itt össze. TISZTELETES: Talán inkább Isten akaratából. JOHNSON: Ha már így összefutottunk, valamit talán miértünk, oregoniakért is tehetne. Ismerve igehirdetéseinek lenyűgöző hatását... BILL: Úgy ám! Mert ez azért mégis disznóság! FRANK (Bilit félretolva) Én úgy tudom, a tiszteletes Kintpuashoz jött. VINEMA: Tegyen érte valamit, tiszteletes úr. Nem gonosz ő, csak... És a népem sem az, a többi sem, ismerem őket... CANBY: Amennyiben ez számít valamit, én a magam részéről megbocsátottam. TISZTELETES: Megbocsátani az Úr dolga, tábornok úr. De valamit kérdezni szeretnék inkább. Ugyanazt, amit ez a (Kintpuasra mutatva) bűn útjára tévedt lélek is kérdezett öntől. CANBY: (megütközve) Ugyanazt? De hiszen feleltem neki. TISZTELETES: Biztos választ nem adhat? CANBY: (értetlenül) Biztosat? Miről és kinek? TISZTELETES: Az ígért földről. Annak, aki kérdezte öntől. CANBY: A halálnál is biztosabbat? Hát azt aligha. TISZTELETES: Biztos ebben? Biztos magában? Tábornok úr, mint Isten elhivatott szolgája, felszólítom: adjon egyenes választ! CANBY: (zavarodott indulattal) De hát mit akar tőlem? Nem tudom, mi az ördögöt válaszolhatnék! TISZTELETES: Igent vagy nemet! Mert a langyos vizet az Úr kiköpi a szájából. FRANK: Attól félek, ma éjszaka mindannyian kiköpve érezhetjük magunkat. (Váratlanul kürtszó hangzik föl) JOHNSON: Hát ez mi? Már reggel lenne? MEACHAM: Azt hiszem, az ébresztőt fújják. FRANK Lehet takarodó is. (Hátul kivilágosodik az indiántábor képe, kétfelől katonák rontanak be, és kifelé kezdik terelni a vonakodó indiánok csoportját. A jelenet némajátékszerű, de bizonyos hanghatások kísérhetik, mindenesetre a színpad elő- és középterén álló szereplők valamennyien arra fordulnak.) KINTPUAS: (hajából kiveszi a főnöki tollat és a Tiszteletesnek nyújtja) Legyen a tied, varázsló! Kintpuasnak többé nincs rá szüksége. (Ettől kezdve leeresztett karokkal, mozdulatlanul áll, katatón módon semmire sem reagál többé.) TISZTELETES: (a tollat gépiesen átvéve) Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz! MEACHAM: (karját széttárva) Sajnos ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. JIM: (pár pillanatig riadtan nézi a háttérben lejátszódókat, majd hirtelen megiramodva csatlakozik a kifelé tereitekhez) BILL: Viszi a büdöst.... FOGLÁR: (még egy katonával együtt megjelenve, társával megáll Kintpuas mellett; miközben a kiterelt indiántábor végleg kivonul, a fenékfalra egy akasztófa hatalmas árnyképe vetül) JOHNSON: Akkor mi talán mehetnénk is már... BILL: Én akár maradnék is. Mégha nem is az én gyilkosomat akasztják. 38
