Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 2. szám - Páskándi Géza: A stílusművész halála (avagy: a velős búcsúlevél) (elbeszélés)
III. „Tisztelt Szerkesztő Bizottság! Épp olvasom ezt a stílusművész-ügyet. Minek ekkora feneket keríteni, mikor a nyugdíjasok kérdése állandó jelleggel csak pang, pang és pang rendületlenül. Szerintem, ez a derék Tógyer egy feltűnéshajhász elem volt, semmi több. Szobrot emelnének néki, amikor tudjuk, mennyire mostoha a sors. Szerény véleményem szerint ennek a Szárnyaszeghynek rákos agydaganata lehetett vagy fekete sárgasága, ilyesmi, tehát úgyis meghalt volna. Hanem ő muris halált akart, mint valami bohém ellenállást, ezért kerített feneket a közönséges gyávaságnak, amelyet a hadsereg köteléke halállal büntet, és amellyel az ilyen elemek megfutamodnak a rohanó élet menekülései elől. Kerek-perec: meg akarta ideologizálni a saját halálát, sajnos, hogy a kormánykörök úton-útszélien mindig bedőlnek nekik. Harcos üdvözlettel - Rozsdás Gereben kényszemyugdíjas alezredes” IV. „Szerkesztő Úr! Megdöbbent az a provinciális attitűd, mellyel a stílusművész ügyét kezelik, mintha ez édes kis hazánkban kezelhetetlen volna. Azt már nem is veszik tekintetbe, hogy a kérdésfeltevés megválaszolásra kerülése számításba se jöhet, mert az alternativitás szimultán eseteiben mindig az aszinkron szélső veszélyei forognak fenn, a peremértékek centrális amplitúdójának ésszerű fenntartása mellett. Ez az egészen kézenfekvő és világos ampli- és plenitudás, amelynek szorgos, derék szolgái, ampli- és plenitudói vagyunk, bármikor eligazíthat — a lehető legszabadabban — ama halmazati halmazban, amelynek tetszőleges középpontja minden nem tetszőleges ponttól egyenlő távolságra van, ha a feltételek paritásai fokozottan identikusak. Mert mihez képest stílushiba valami? Hát persze, hogy egy stílushoz képest... Más a stílushibája egy szürrealista alkotásnak, mint a régi klasszikusnak. Vétekből erényt kovácsol a vátesz. A posztmodern stílushibáját csak úgy lehet mérni, ahogy egy kimérán (chimera) az evési szokásokat. Hiba volna a kiméra kecskeszarva közé nyers húst dobni, de a kígyónak is szénacsomót vetni, és az oroszlán szájához sót illeszteni a forró szavannákon. Ahogy a híres létstilisztika tanártól hallottam egyik színházi büfében, igaz, csak félfüllel: a posztmodern művészetnek, mint örök posztmanierizmusnak, nincsenek azonos stílushibái, mint ahogy egységes nor7
