Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)
BILL: Jó, hogy itt van, tiszteletes úr! Mert én magától tudom, hogy ezt a földet az Úristen nekünk adta! Nekünk, telepeseknek. Hogy ez a föld az ígéret Földje. És én csak magának hiszek! TISZTELETES: Ha szorgalmasan jártál a gyülekezetbe, mást is hallhattál tőlem. Hogy ellenségeinket is szeretnünk kell. BILL: Biztosan így van. De azért adjon egyenes választ! FRANK: Ez a válasz egyenes, Bili. Vagy talán több is annál. Mivel az egyensúlyt billenti helyre. BILL: Téged nem kérdeztelek! (a Tiszteleteshez) És Bill Rogers nem szereti a köntörfalazást. Feleljen, és én hiszek magának. TISZTELETES: Istenben higgy és az írás szavának! BILL: Annak hiszek, mi másnak hinnék, de... (hirtelen indulattal) Ne keressen kibúvót! Összeprédikál mindenfélét, de ha az ember egyenes választ kér tőle, akkor... TISZTELETES: Ne kísértsd az Urat, testvérem! Es a holtak lelkének ügye már egyedül Istenre tartozik, méltatlan szolgája csak az élőkében segíthet. (Kintpuas mellé lépve, emeltebb hangon) Különben is, atyámfiai, mi itt most Kintpuas lelkén kívánunk segíteni, mielőtt az Úr ítélőszéke elé járulna. És mert perceink meg vannak számlálva, kérni szeretném, hogy tartsunk rendet. Foglaljatok helyet körünkben, és ha úgy érzitek, hogy szólnotok kell, jelentkezzetek! Máris szépen összejöttünk, de talán még mások is jönnek. (Az egybegyűltek csendesen félrehúzódnak, a megvilágított körben a Tiszteletes egyedül marad Kintpaussal.) Kintpuas, testvérem, folytasd, ha lehet. Emlékeztess rá, hol is tartottunk! KINTPÚAS: Ott, hogy megjelent Meacham. És mert nem boldogult velünk, a katonáit küldte ránk, hogy a népet visszatereljék. A klamath indiánok földjére, a rezervátumba. TISZTELETES: Erről már hallottam valamit, Kintpuas. Azt is, hogy nem ment egészen simán. KINTPUAS: Sehogyan sem ment, varázsló... Novemberben, egy nyirkos hajnalon körülvették a táborunkat a katonák, és a tisztjük egyre azt hajtogatta, amit az előbb Meacham is: viselkedjünk okosan, adjuk át a fegyvereinket... TISZTELETES: Úgy tudom, ezt megtagadtátok... KINTPUAS: Nem egészen, varázsló. Kintpuas megpróbált ugyan „okos lenni” és az emberei eleinte hallgattak is rá, de... (újra a közönség felé fordulva előre jön, miközben a háta mögött maradó Tiszteletes, mint aki nem szeretné megtörni a varázst, lopva elvonul, és visszaül karosszékbeli őrhelyére, amelyre hamarosan ismét sötétség borul), de mi nem is értettük, miért féltek ti annyira a fegyvereinktől, hiszen nektek sokkal több fegyveretek van, meg többen is vagytok. És nekünk nem is azért volt fegyverünk, hogy ellenetek harcoljunk. De hát ki marad meg szívesen csupasz kezűnek, hiszen fegyverétől megfosztva nem csupán a harcos érzi úgy, mintha a kezét vágták volna le, de a vadász is. Ám a katonák felszólítására a fegyvereink lassan mégis halomba gyűltek... (Utolsó mondatára lassan újra az előre lopakodó Horgos Jim tűnik fel a háttérben.) JIM: (hirtelen előlépve és a szavába vágva) Te meg csak álltái, és nézted. KINTPUAS: (ellenségesen, de halkan inkább) Már megint itt vagy? Mit akarsz? A hitványságoddal büszkélkedni? JIM: És te, Kintpuas? Mintha nem te hagytad volna, hogy a fegyvereiteket elszedjék. Ha Sebhelyes Charley nemcsak a puskáját adja oda, hanem a pisztolyát is, te semmit se tettél volna. Pedig mikor Charley a pisztolyát elsütötte, és megsebesítette a hadnagyot a kezén... KINTPUAS: Én voltam ott, nem te, elhallgass! (újra a közönség felé) A hadnagy megtántorodott, és a kezét tartotta. És mivel a pisztolyt Charley továbbra is ráfog13
