Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)
KINTPUAS: ... és amelyről Kintpuas régóta tudta, hogy egyszer majd eljöttök érte. De mert sokáig mégsem jöttetek, egy idő után kezdtük azt hinni, hogy talán a szellemeink, a modok nép szellemei rejtik el előletek, eképp védve meg minket. De Kintpuas ekkor nem is élt még, vagy kicsi gyermek volt csak, Kintpuas apja pedig, amikor egy napon mégis megjelentetek, nem tudta még, mennyire erősek vagytok. Ám Kintpuas járt a közeli városban is, látta a vonatjaitokat, meg a beszélő drótjaitokat, ezért nem értette apját, miért nem fér meg veletek, hiszen megtanulhatta volna már, hogy azt is megszerzitek magatoknak, ami nem a tiétek. Úgyhogy, amikor apját követve Kintpuas lett a főnök (valahonnan egy tollat vesz elő és betűzi a hajszalagjába), azért kötött békét veletek, hogy a miénkből valami a miénk maradjon. Ti meg, ahogy mind többen jöttetek közénk, olyanféle neveket adtatok nekünk, mint Göndör Doki, meg Sebhelyes Charley és Kintpuast is ekkor neveztétek el Jack kapitánynak, bizonyára azért, mert ő volt a főnök. Vagyis minél többen jöttetek közénk, annál inkább kezdtünk kevésbé modokok lenni... Amíg csak azzal nem jöttetek, hogy ti... hogy ti nem tudtok együtt élni mivelünk többé. A mi földünkön. A miénken, érted, varázsló? TISZTELETES: Tudom, hogy nehéz volt nektek. De Canby tábornok a javatokat akarta. KINTPUAS: (hevesen) Canbynél nem tartunk még, varázsló! Canbyt Kintpuas nem akarta megölni! Kintpuast Horgos Jim, a modok nép szégyene, Jim, az a nyomorult... (A szín hátsó része hirtelen kivilágosodik, kis időre láthatóvá lesz az indiántábor, azaz az ott üldögélő-álldogáló indiánok csoportja, nevének hallatán Horgos Jim kiválik belőle, és előresiet.) HORGOS JIM: Hívtál, Jack? Mert, hogyha hívtál... KINTPUAS: Nem hívtalak, Jim, te nyomorult. És ne hívj Jacknek! JIM: De, Jack... Kintpuas, én... KINTPUAS: Majd hívlak, ha kellesz. Takarodj vissza! JIM: Kintpuas, én... KINTPUÄS: Kotródj, ha mondom! Azt mondtam, kotródj! JIM: (Pár lépést vonakodva hátrál, majd visszafut a helyére, az indiántábor képe eltűnik.) TISZTELETES: Ő beszélt volna rá, hogy Canbyt megöljed? KINTPUAS: Ő, varázsló, de Canbyről mi később hallottunk csak. Jóval azután, hogy (elfordulva a Tiszteletestül, ismét inkább a nézőkhöz szól) hivatalos emberek érkeztek hozzánk, hogy ők a kormány megbízásából jöttek. Azt akarták, hogy mi, modokok is úgy éljünk, mint ti, fehérek, de nem a magunk földjén, hanem messze, valahol, ahová majd ők visznek minket. Valahová Oregonba, a klamath-indiánok földjére, pedig őket mi nem is ismertük, mit kerestünk volna mi náluk? Úgyhogy a nép is vonakodott, meg Kintpuas is, de mennünk kellett. Ám a klamathok nem örültek annak, hogy mi az ő erdeikben vadászunk, s így az is megesett, hogy amikor kunyhók építéséhez kidöntöttünk egy csomó szálfát, s le is gallyaztuk őket, mire készek lettünk, megjelentek a klamathok, és elvitték az egészet. Tőletek meg élelmet se kaptunk eleget, ezért indultunk el délre, a Lost River felé, ezért szöktünk vissza, lopva, mint a tolvajok, a magunk földjére. De a kormány emberei újra ránk találtak, és újra ígértek. Újra megjelent Meacham, az Indiánügyi Hivatal megbízottja, aki nagyon tudott ígérni... MEACHAM: (bal felől hátrábbról lép be Kintpuas fényudvarába) Mert neki is nagyon tudtak ígérni. Nekem is, messze Washingtonban, a Nagy Fehér Atya hivatalában. 10
