Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Varga Zoltán: Indiánsirató (Színpadi tetemrehívás két részben)
hozzád, segíts küldetésemben! Engedd megmentenem e bűnös lelket a Te dicsőségedre! (A továbbiakban mintha magában folytatná, szótlanul marad meg az ima testtartásában; kis idő múlva, ezúttal fokozatosan erősödő fénykör világítja meg fekhelyén a foglyot, s közben valami halk zene is hallatszhat; Kintpuas fektében megfordul, majd szinte lassított filmre emlékeztetőn felül, aztán fel is áll, s mintegy alvajáróként a térdelő pap felé indul: a megvilágítás végig követi lassú mozgását.) KINTPUAS: (most ő érinti meg a Tiszteletes vállát ujja hegyével) Te az előbb Kintpu- ashoz szóltál, fehér varázsló! TISZTELETES: (feltekintve) Igen. Szóltam hozzád, testvérem. KINTPUAS: Kintpuas beszél hozzád, de nem a testvéred. TISZTELETES: Isten akarata, hogy mindannyian testvérek legyünk. KINTPUAS: Az istenek akarata lehet, de nem a tiétek is. TISZTELETES: Mindannyian gyarlók és bűnösök vagyunk. KINTPUAS: Ti győztesek vagytok, varázsló. Annyira, hogy a testvéreteknek mondhattok minket. Es magatokat bűnösöknek is. TISZTELETES: Bűntelennek érzed magadat? KINTPUAS: Nem a testvéreteknek, varázsló. - Pedig valamikor Kintpuas a testvéretek is kívánt lenni. Sokáig hitte is, hogy lehetne. Hitte, de... TISZTELETES: Beszélj, Kintpuas. Beszélj, hogy könnyebbséget érezhess! KINTPUAS: Kintpuas nem azért kíván beszélni, hogy neki könnyebb, hanem hogy neked nehezebb legyen. TISZTELETES: Mindegy, Kintpuas, beszélj csak! Mert ami gyűlölettel keződik, nem biztos, hogy végig az marad. Beszélj arról, hogy a testvérünk akartál lenni. KINTPUAS: Kintpuas valamikor tényleg akarta. Mivel akár tetszett neki, akár nem, ott voltatok Kintpuas földjén. Jobbnak látta elfogadni a fehéreket testvéreinek. TISZTELETES: Csak ezért akartad ezt, Kintpuas? Ezért éreztél csak minket testvéreidnek? KINTPUAS: Honnan tudhatná Kintpuas, hogy mit érzett volna, ha mások vagytok? TISZTELETES: Ennyire gonosznak láttál bennünket? KINTPUAS: Kezdetben igen. De ha rosszul kérdezed Kintpuast, ő is csak rosszul felelhet. Engedj időt Kintpuasnak a szólásra, és várd meg a magad idejét, fehér varázsló! TISZTELETES: Igazad van, Kintpuas. Ideje van a szólásnak és ideje a hallgatásnak is. Beszélj úgy, mintha itt sem lennék. Mintha Istennel szólnál. KINTPUAS: Vagy Kintpuassal. Kintpuas maga-magával. TISZTELETES: Aki magával szól, Istennel beszél. KINTPUAS: Vagy a földjével inkább, varázsló. És a földjéről is, mely valaha az övé volt... (A továbbiakban Kintpuas mindinkább mesélő hangra vált át és a közönség felé fordulva előre jön, mire a Tiszteletes, mint aki nem akarja kizökkenteni, lassan észrevétlenné válva félrehúzódik, s kívülkerülve Kintpuas fénykorén, csendben a színpad bal belső sarka felé megy, és leül az ott álló karosszékbe: legjobb, ha ez a csendes visszavonulás minél inkább a sötétség leple alatt történik, s a karosszéket csak azután világítja meg egy hirtelen kigyúló reflektor, amikor a Tiszteletes már helyet foglalt, az ezt követő percekben ez a fénykör lassan kihuny, s a Tiszteletes hosszabb időre láthatatlan lesz - a későbbiek során ez többször is megismétlődik, a széket megvilágítófény mindig hirtelen gyullad ki, és fokozatosan halványodik el, vagyis a Tiszteletes olyankor lesz látható csak, ha közbeszól, ha bekapcsolódik a párbeszédekbe.) 9
