Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Lengyel András: Ki kicsoda a hírközlésben?

gazdaságosak. Az életrajzok szerkezete, ha erre az adatok lehetőséget adtak, logikus és lényegretörő: név, névváltozat, születési hely (megadva a vármegyét, ill. megyét is), születési időpont, foglalkozás, szülők és férjek/fel- eségek neve, a szorosan vett curriculum (tehát: tanulmányok időpontja, helye, megnevezése, munkahelyek és beosztások időrend szerint), publikációk (illusztratív formában), önálló művek (teljességre törekvőén), kitüntetések, díjak, film- és rádiószereplések, álnevek, a munkahely és/vagy a lakás címe, telefonszáma. Ez a szerkezet célszerű, kis terjedelemben is megadja a legfontosabb információkat. A címszók élén szögletes zárójelben sorszám áll, ami lehetővé teszi a címszóra való pontos és gazdaságos hivatkozást a kötetvégi mutatókban. Az életrajzokat ugyanis egy sor hasznos mutató követi, s ezek eligazítanak (1) a személynevek, (2) a születési helyek, (3) a születési évek, (4) a születésnapok, (5) az álnevek, betűjelek, írói neveli, (6) a foglalkozások, (7) a cikkekben található intézmények, szervezetek, (8) a cikkekben található helynevek és (9) a kitüntetések, díjak terén. Ez a terjedelmes, a 359. laptól a 487-ikig terjedő mutatórendszer komoly nyereség; sokféle életrajzi, művelődéstörténeti, sőt szociológiai összefüggés fölismerését teszik lehetővé. Az életrajzi lexikonhoz kapcsolt ilyen mutatórendszer, bár bizonyos előzmények vannak (vö. Tiszatáj, 1994. 2. sz. 79.), ilyen kiforrott és módszeres formában Viczián János és munkatársai újítása.

A gyűjtemény, óhatatlanul, kíváncsiságunknak is elébe megy, több területen is. Szemezgetni lehetne például, hogy ki kinek a férje, felesége, ki kivel, kikkel járt egy iskolába, tartozott egy munkahelyhez stb. Az így nyerhető kapcsolathálók természetesen nemcsak köznapi kíváncsiságunkat elégítik ki - komoly szociológiai tanulságokat is rejtenek. Aid a mai magyar tömegkommunikáció tudományos földolgozására vállalkozik, aligha nélkülözheti majd e lexikon gazdag anyagát, sokféle - nyílt, vagy rejtett - tanulságát is. Az igazán érdekesek mégis a művek. Az újságírók ugyanis, mint ismeretes, a könyvtermés nem jelentéktelen hányadát produkálják, s a lexikon ilyen vonatkozásban is informatív. (Jellemző e tekintetben, hogy pl. Rab Zsuzsa önálló köteteit a lexikon oldalakon keresztül sorolja — az írónő életművének alighanem ez a legteljesebb listája.) Mivel sok újságíró egyben író is, a Ki. kicsoda a

hírközlésben ? egyben adalék egy irodalmi lexikonhoz is. Az újságokban, folyóiratokban megjelent különböző terjedelmű és műfajú írások adataira itt persze csak útbaigazító utalás történhet, s ezek kiválasztása nyilván több-kevesebb esetlegességet is mutat. De így is nagyon hasznos, amit kapunk: nyomukban, ha szükséges, már el lehet indulni.

Egyes megoldások, persze e kötetben sem vitathatatlanok. Közülük egyik-másik lényegében csupán ízléskérdés, lexikonkészítő és lexikonhasználó eltérő ízlésének ütközőpontja. E lexikonban pl. következetesen közgazda olvasható közgazdász helyett; ez pedig - megítélésem szerint - nyelvi konzervativizmus, szembeszegülés a mai nyelvszokással egy hajdani nyelvszokás jegyében. Van persze, következetlenség is. A névváltozások föltüntetése például meglehetősen tarkára sikerült. Abai (Anger) Pál - itt az eredeti név a ma használatos név után zárójelben szerepel; Ágh István — itt viszont nincs jelölve, hogy a költő családneve eredetileg Nagy volt; Antall (1983-ig An.tal) István — itt az első megoldás variálódik; Fekete (eredetileg: Schwartz) Klára — itt újabb, „mesélősebb” változatra akadunk. A jó megoldás szerintem az volna, ha a teljes név után, a ma használatos névtől vesszővel elválasztva adnánk meg az eredeti nevet, így: Fekete Klára, eredetileg Schwartz. Névhasználati következetlenség, hogy van eset, amikor a lánynév után megemlítődik az asszonynév is (Barna Erika, Windhágemé), ám G. Mezei Mária vagy F. Nagy Angéla esetében a férjre utaló betűjel az eredeti név előtt, „köznapi” formájában szerepel, jóllehet mindketten férjhez menésük után vették föl a megkülönböztető betűket. Fontosabb e hibánál az írói nevek dolga, író esetében az írói név az ,igazi” név, ezen kell szerepeltetni, nem a születésekor anyakönyvezett nevén. Akácz László pl. e néven ír, így e néven illik szerepeltetni is őt, az eredeti névre (Takács) csak utalni kell. (Gondoljuk meg, Radnóti Miklóst pl. a Ki kicsoda a hírközlésban? logikája szerint Glatter Miklósként, esetleg Radnóczi Miklósként kellene fölvenni, lefokozva ezzel azt a nevet, amelyet a költő tudatosan választott, s amely egy egész kultúra számára őt nevezi meg, s amely műveivel összenőtt.) Van olyan probléma is, amely akár következetesség is lehetne. A megkülönböztető betűjellel kezdődő nevek ábécérendbe sorolása például következetesen történik, de ez a következetesség inkább zavar, mint segít. A Tóth Sándor pl.

108