Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Lengyel András: Ki kicsoda a hírközlésben?
ott, ahol „aktákba írják, miről álmodozunk”, ahol a fiú támadható apja nevével, nem tanácsos ki kicsodákban szerepelni. Tetszik, vagy sem, ilyen lakmusz-papír szerepet tölt be ma — egyebek mellett -A századvég magyarsága címmel indított lexikon- sorozat is. Már első kötete, amely a szlovákiai magyar közélet szereplőit regisztrálta, jelezte, Európa e részén a félelem nélküli élet még nem vált általánossá; még sokan vannak, akinek természetes hiúságát és önelvű szakmai érdekeit is legyőzik az óvatosságra intő tapasztalatok. A Ki kicsoda Kassától Prágáig előszava nyugtázza is ezt: ,Adatgyűjtésünket nehezítette az a széles körben ismert tény, hogy a II. világháború után a megtorlás éveiben a szlovák soviniszták [...] lexikonok és névkönyvek alapján állították össze a háborús bűnösök, a kitelepítendők, a deportálandók névsorait. Ennek emléke ma is riasztónak hatott, több embert arra indított, hogy elzárkózzék a lexikonunkban való szerepléstől. Hasonló félelem támadt a pártállam magyar tisztségviselőinek körében is, akik a megtorlástól tartva, többségükben nem kívántak szerepelni lexikonunkban. Néhány értelmiségi, művész, tudományos kutató, közéleti ember, előmenetelét féltve, nem merte ország-világ előtt megvallani magyarságát.” A második kötet, a Ki kicsoda a hírközlésben? ugyancsak félelmekről (is) árulkodik. Itt, persze, nem a magyar nemzetiség megvallása jelentett problémát, de hogy valami itt sincs rendjén, jelzi a tény: a szerkesztők - mintaszerű alapossággal - kérdőívet küldtek a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 7000, a Magyar Újságírók Közössége 600 és a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége 50 tagjának - a szócikkek száma viszont mégis csak 1400. Azaz 7650 fölkért .kommunikátor” közül csak 1400 vállalta a szereplést, a túlnyomó többség (6250 fő) jobbnak látta, ha nem él e lehetőséggel. Ez az arány nagyon elgondolkodtató; ismerve a szerkesztők szakmai kompetenciáját, föltehető, hogy e nagyarányú kimaradásnak nem lexikográfiai hibákban vagy mulasztásokban kell keresni az okát. Bizonyos persze, a kimaradtak egy része lusta, feledékeny vagy egyszerűen közömbös volt, a tehetetlenségi erő diadalmaskodott a bekerülési szándék fölött. De - ismerve a mai sajtóháborút - az is bizonyos, számettevő lehet azok száma is, akik ma, a jelen viszonyok között nem tartották tanácsosnak adataik nyilvánosságra hozatalát. Föltűnő, hogy a .hírközlés” olyan kiemelkedően jelentős személyiségei hiányoznak a kötetből, mint a „168 órás” Mester Ákos és Bölcs István, a rádió és tévé éléről elmozdított Gombár Csaba és Hankiss Elemér, a rádió és tévé élére „ültetett” s ott „rendet teremtő” Csúcs László és Nahlik Gábor stb. De hiányzik, mondjuk, Lengyel László és Tamás Gáspár Miklós (stb.) is, akik pedig a mai magyar publicisztika meghatározó egyéniségei. S hiányoznak mások, a legkülönfélébb pályán mozgók is Baló Györgytől Rangos Katalinon át Vágvölgyi B. Andrásig. Azaz: a hiány nem pusztán mennyiségi, de minőségi is. A hiányzókkal, vagy legalábbis egyik hányaduk hiányával a kötet reprezentativitása is csökken. Ennek pedig már szociológiai, szociálpszichológiai „üzenete” van. A „szabadság kis körei” (Bibó) még a hivatásos nyilvánosságteremtők körében sem kapcsolódtak ösz- sze egy nagyobb, egyetemesebb szabadsággá —szabadságélménnyé. A Ki kicsoda a hírközlésben? persze így, a kényszerű hiányokkal is roppant tanulságos és hasznos. A vállalkozás legfőbb irányítója (egyben e kötet egyik szerkesztője), Viczián János alighanem a legjobb és legszorgalmasabb mai magyar lexikográfus, Szinnyei József és Gulyás Pál méltó utóda. Szakértelme, precizitása, lexikonszerkesztői rutinja eleve garancia a magas színvonalú munkára. Szerkesztő társa, Bodrits István pedig minden jel szerint Viczián János .iskolájába” járt, s mára ő is e szakma érdemes munkásává vált, akit jellemez a lexikográfia két legfontosabb követelménye: a pontosság és a szorgalom. A címszók a Gyulyás Pál Magyar írók élete és művei című művében kialakított mintát követik (ami megintcsak a színvonal garanciája), de érvényesülnek bennük az újabb kor- társlexikonok fontosabb tapasztalatai, újításai is. így A századvég magyarsága sorozat egésze is, az új kötet maga is egy fontos lexikográfiai hagyomány folytatása, s egyben mai igények szerinti „újrafogalmazása”. A kötet 1400 életrajzot ad; ezek megfogalmazásakor - ahogy a Bevezető írja - a szerkesztők arra törekedtek, „hogy egy-egy cikkben bemutassuk, mit, hogyan lehet a legrövidebben leírni úgy, hogy az közérthetően, minden lényeges adatot tartalmazzon. Kerültük a töltelékszavakat és az érzelmeket kifejező jelzőket.” (7.) Az alkalmazott rövidítések így többnyire könnyen föloldható, rövidítésjegyzékben való keresgélés nélkül azonosítható rövidítések; lehetővé teszik a folyamatos olvasást, ugyanakkor mégis tömörek, 107