Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Lengyel András: Ki kicsoda a hírközlésben?

ott, ahol „aktákba írják, miről álmodozunk”, ahol a fiú támadható apja nevével, nem taná­csos ki kicsodákban szerepelni. Tetszik, vagy sem, ilyen lakmusz-papír szerepet tölt be ma — egyebek mellett -A szá­zadvég magyarsága címmel indított lexikon- sorozat is. Már első kötete, amely a szlováki­ai magyar közélet szereplőit regisztrálta, je­lezte, Európa e részén a félelem nélküli élet még nem vált általánossá; még sokan van­nak, akinek természetes hiúságát és önelvű szakmai érdekeit is legyőzik az óvatosságra intő tapasztalatok. A Ki kicsoda Kassától Prágáig előszava nyugtázza is ezt: ,Adat­gyűjtésünket nehezítette az a széles körben ismert tény, hogy a II. világháború után a megtorlás éveiben a szlovák soviniszták [...] lexikonok és névkönyvek alapján állították össze a háborús bűnösök, a kitelepítendők, a deportálandók névsorait. Ennek emléke ma is riasztónak hatott, több embert arra indí­tott, hogy elzárkózzék a lexikonunkban való szerepléstől. Hasonló félelem támadt a párt­állam magyar tisztségviselőinek körében is, akik a megtorlástól tartva, többségükben nem kívántak szerepelni lexikonunkban. Né­hány értelmiségi, művész, tudományos kuta­tó, közéleti ember, előmenetelét féltve, nem merte ország-világ előtt megvallani magyar­ságát.” A második kötet, a Ki kicsoda a hír­közlésben? ugyancsak félelmekről (is) árulko­dik. Itt, persze, nem a magyar nemzetiség megvallása jelentett problémát, de hogy va­lami itt sincs rendjén, jelzi a tény: a szerkesz­tők - mintaszerű alapossággal - kérdőívet küldtek a Magyar Újságírók Országos Szö­vetsége 7000, a Magyar Újságírók Közössége 600 és a Magyar Katolikus Újságírók Szövet­sége 50 tagjának - a szócikkek száma viszont mégis csak 1400. Azaz 7650 fölkért .kommu­nikátor” közül csak 1400 vállalta a szerep­lést, a túlnyomó többség (6250 fő) jobbnak látta, ha nem él e lehetőséggel. Ez az arány nagyon elgondolkodtató; ismerve a szerkesz­tők szakmai kompetenciáját, föltehető, hogy e nagyarányú kimaradásnak nem lexikográ­fiai hibákban vagy mulasztásokban kell ke­resni az okát. Bizonyos persze, a kimaradtak egy része lusta, feledékeny vagy egyszerűen közömbös volt, a tehetetlenségi erő diadal­maskodott a bekerülési szándék fölött. De - ismerve a mai sajtóháborút - az is bizonyos, számettevő lehet azok száma is, akik ma, a jelen viszonyok között nem tartották taná­csosnak adataik nyilvánosságra hozatalát. Föltűnő, hogy a .hírközlés” olyan kiemelke­dően jelentős személyiségei hiányoznak a kö­tetből, mint a „168 órás” Mester Ákos és Bölcs István, a rádió és tévé éléről elmozdí­tott Gombár Csaba és Hankiss Elemér, a rá­dió és tévé élére „ültetett” s ott „rendet te­remtő” Csúcs László és Nahlik Gábor stb. De hiányzik, mondjuk, Lengyel László és Tamás Gáspár Miklós (stb.) is, akik pedig a mai ma­gyar publicisztika meghatározó egyéniségei. S hiányoznak mások, a legkülönfélébb pá­lyán mozgók is Baló Györgytől Rangos Kata­linon át Vágvölgyi B. Andrásig. Azaz: a hiány nem pusztán mennyiségi, de minőségi is. A hiányzókkal, vagy legalábbis egyik hánya­duk hiányával a kötet reprezentativitása is csökken. Ennek pedig már szociológiai, szoci­álpszichológiai „üzenete” van. A „szabadság kis körei” (Bibó) még a hivatásos nyilvános­ságteremtők körében sem kapcsolódtak ösz- sze egy nagyobb, egyetemesebb szabadsággá —szabadságélménnyé. A Ki kicsoda a hírközlésben? persze így, a kényszerű hiányokkal is roppant tanulságos és hasznos. A vállalkozás legfőbb irányítója (egyben e kötet egyik szerkesztője), Viczián János alighanem a legjobb és legszorgalma­sabb mai magyar lexikográfus, Szinnyei Jó­zsef és Gulyás Pál méltó utóda. Szakértelme, precizitása, lexikonszerkesztői rutinja eleve garancia a magas színvonalú munkára. Szer­kesztő társa, Bodrits István pedig minden jel szerint Viczián János .iskolájába” járt, s má­ra ő is e szakma érdemes munkásává vált, akit jellemez a lexikográfia két legfontosabb követelménye: a pontosság és a szorgalom. A címszók a Gyulyás Pál Magyar írók élete és művei című művében kialakított mintát kö­vetik (ami megintcsak a színvonal garanciá­ja), de érvényesülnek bennük az újabb kor- társlexikonok fontosabb tapasztalatai, újítá­sai is. így A századvég magyarsága sorozat egésze is, az új kötet maga is egy fontos lexi­kográfiai hagyomány folytatása, s egyben mai igények szerinti „újrafogalmazása”. A kötet 1400 életrajzot ad; ezek megfogal­mazásakor - ahogy a Bevezető írja - a szer­kesztők arra törekedtek, „hogy egy-egy cikk­ben bemutassuk, mit, hogyan lehet a legrövi­debben leírni úgy, hogy az közérthetően, minden lényeges adatot tartalmazzon. Ke­rültük a töltelékszavakat és az érzelmeket kifejező jelzőket.” (7.) Az alkalmazott rövidí­tések így többnyire könnyen föloldható, rövi­dítésjegyzékben való keresgélés nélkül azo­nosítható rövidítések; lehetővé teszik a folya­matos olvasást, ugyanakkor mégis tömörek, 107

Next

/
Thumbnails
Contents