Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Kelemen Zoltán: Indiánok a vastüdőben (Kovács András Ferenc: Lelkem kockán pörgetem)

ellenkezőleg, sokkal inkább hangsúlyozza a kötet sugallta mondanivalót; pontosabban azt az üzenetet, amely hallani vélhető.

A XX. század válságelméletei két, világosan elkülöníthető csoportra oszlanak annak megfelelően, hogy milyen választ adnak a válság és az idő viszonyának kérdésére. Vagyis: szinkronitásban vagy diakronitásban látják-e a válságot? (Természetesen csak ritka esetben figyelhető meg éles határvonal ebből a szemszögből az egyes válságelméletek között, sőt még egyes gondolkodók önálló elméletein belül is megfigyelhető a szinkrónia és a diakrónia kettőssége.) Tegyük fel, hogy létezik a válság, és az élet minden területén megfigyelhető. A kérdés mármost a következő: a válság mindig és mindenhol egyszerre volt ugyanolyan intenzív, mint most (ez esetben a személy, a válságot érzékelő egyén egyedfejlődése szimulálja számára a válság „fejlődését”, ami itt pusztán érzéki csalódás), vagy egy, az időben kibomló folya- mat-ról van-e inkább szó? (ekkor beszélhetünk olyan történelmi korszakokról, ahol és amikor a válság még kevésbé, és olyanokról, amikor már inkább megfigyelhető volt, és természetesen itt lehet kitérni a válság előtti, vagy a történet előtti korok fogalmának kérdésére is.)

A század második felére ez a probléma az egyén, a szubjektum irányába, tehát a szinkronitás irányába tolódott el, bár egészében még ma is tartalmazza a diakróniára való utalásokat.

Mivel a válság az élet minden területén megfigyelhető, így a költészetet sem ke- rül(het)i el. Martin Heidegger szerint a nyelv (volt - lehetett) a lét háza, azé a lété, melynek folyamatos visszahúzódása, elvonódása hivatott filozófiájában jelképezni a válság fogalmát és annak viselkedési formáit. A nyelv, a költészet nyelve az, amely emlékezteti a létezőket a létre, házában „költőien lakozik az ember”. Azonban éppen erről a nyelvről és erről a költészetről véli úgy Heidegger, hogy egyre kevésbé tud megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyeket támasztanak vele szemben. Mikor a nyelvvel és a költészettel kezdett el foglalkozni, még úgy vélte Hölderlin és Rilke az a két költő, akiknek nyelvében lakozik a lét, vagy akik kapcsán legalábbis beszéd kezdeményezhető a lét elvonódásának problémájáról. Később ez a szám lecsökkent „másfél költő”-re. Rilke helyére lépett a tragikusan fiatalon elhunyt Georg Trakl, Hölderlin szerepe és súlya pedig megkérdőjeleződött. A misztikum és a halál intenzív megélésének irányába tolódott el tehát a költészetben és a nyelvben megfigyelhető válság leírása Heidegger gondolati világában. Mások - köztük a magyar Hamvas Béla - folytatva (megszüntetve megőrizve) a diakrónia elméletét, a történet előtti és az úgynevezett „primitív” népek kultúrája, szent könyvei, költészete felé fordultak. Ez az irány Weöres Sándor kozmosz és szubjektum között feszülő lírájában éppúgy megfigyelhető, mint a - nagyrészt nyugati - metafizikát és misztikát szűkebb pátriája kelta-ír népköltészetével és hagyományaival ötvöző William Butler Yeats soraiban.

A figyelem középpontjába kerül tehát az indián mese, a néger halottasének, a magyar népmese és mondakör, a naga költészet, de a Si King vagy az Arthus-legenda is. A felsorolás korántsem teljes, nem is lehet az, Kovács András Ferenc új kötetével kapcsolatban pedig talán ennyi is elég ahhoz, hogy alátámasszuk azt a feltételezést, miszerint a Lelkem kockám pörgetem sorai a költészet kivonulásáról, rezervátumba kényszerüléséről szólnak. Mottónkkal szomorúan rokon az első ciklus címadó verse, az Adventus:

,JZljön a vers is még, de csak úgy jön, mintha zihálna kifulladóban, alig vonszolja rongy olt mindenét, rossz lábait se bírja futkosásra:

92