Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Fried István: A „Nem lehet” és az , Ahogy lehet” után… (Széljegyzetek Cs. Gyímesi Éva új kötetéhez)

(költői) helyzetének megingásáról számot adó (bár az egykorú terminológiával élő) retorikusság ellenpontozza:

Ki ver velem falat, ki kéri számon,

Hogy elszikkadt az ige ennyi szájon?

Csodasípot ki farag nyáj-igézni,

Véka alá ölt lángot megidézni ?

Fagyott torkot ki mer dallamra futni,

Holtak lelkét lobogónak kitűzni j, Ki csorgat írt ennyi keserű sebbe...

Szétdúlt testvéreket ki gyógyít egybe?

A történelem tette, hogy régiónkban a költészet, a költő „elefántcsonttornyá”-ból mindig őrtoronnyá kellett válnia, hol poéta-Lykaeus nem végső pillanatbn földeren- gő „es war doch so schön” (mégis szép volt) goethe-i konfesszióját hirdethette, hanem olykor rákényszerült az esztétikai és etikai szféra „összemosásá”-ra, tudván, miféle veszélyek leselkedhetnek a „kicsi, de az enyém” gőgjében, vagy akár a tudatos, jóllehet kényszertől hajtott önkorlátozásban. Cs. Gyímesi Éva szabadságpedagógiája az irodalmi/művészeti világnak lehetségességig elfogulatlan feltárására irányul: Ezért figyelmezteti tanítványait „az esztétikai érték, a szépség autonómiájára”, „e szerint minősítsék a műveket s ne tematikájukért, múlékony ideológiai hasznosságukért.” Az emigrációt vállaló és ott a másik Németországot képviselő Thomas Mann Goethe-regényében Goethe szájába adva, majd önelemző előadásaiban, értekezéseiben mutatott rá kultúra/művészet és paródia szerves összefüggésére; őt visszhangozza, gondolja tovább Márai Sándor Sértődöttek németíró-figurája, majd Goethére hivatkozva az Ami a Naplóból kimaradt 19451946. egy megjegyzése: ,A homlokzat, pátosz, a tetszetős mögött — ahogyan az emberek a műveltséget látni szeretik - örökké látni a travesztáltat, az ironikus-mosolygót, a tudót és közömbösen-gúnyosat, a paródiát, amitől a homlokzat emberi lesz, tehát valódi »kultúra« lesz.” Cs. Gyímesi Éva a pátosz, a „homlokzat” frazeológiájával szemben a kultúra emberiességére voksol, „a személyiség felszabadítása a legfontosabb feldat”. És egészen konkrétan, tanári-közéleti tapasztalatokkal felvértezetten diagnosztizál: „Az erdélyi diákság, ha különbözik, nem minőségében különbözik az ittenitől, hiszen tehetséges emberek mindenütt egyformán vannak a világon, hanem hogy kétszeresen nyomasztja, máig hatóan, a kisebbségi lét következményeként, a kollektivista ideológia, mely struktúráját tekintve, elnézést a meredek párhuzamért, hasonlatos a kommunizmuséhoz. Azt hallja folyton, hogy saját vitális érdekeit a helytállás eszméjének, a kisebbségi lét szolgálatának kell alárendelnie.”

Ezzel a „szükségszerűség”-gel szegül szembe a választás szabadságánk eszméje, a már Kemény Zsigmond igényelte önelemzés, önismeret, önvizsgálat; a feltételek átalakítása, hogy ne legyen szükség sem hősökre, sem hősi pózokra, s a helytállás ne belekényszerültségből, hanem szabad akaratból épüljön. „Én elvégeztem a transz- szilvanista ideológia kritikáját úgy - mondja Cs. Gyímesi Éva -, hogy erkölcsi síkon transzszilvanista maradtam.” A vitákat, a problémát nem rövidre zárva, mégcsak nem is a tanulságok levonását megcélozva, pusztán a magam tapogatózó szavait nemesebbekkel, bölcsebbekkel helyettesítve, nem fejezem be, mindössze abbahagyom széljegyzeteim közreadását, a magam hiányérzetét pótolandó Hamvas Béla nagyívű mondataival (Athén és Jeruzsálem. Katholikus Szemle 1939. H. 413-418.):

„Ha az ember vállalta a szabadságot és a személyes szembenállást az anyagi világgal -a szükségszerűséget elvetette és kimondta, hogy: az ananké nem más, mint

81