Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 11. szám - Beke György: A gyűlölet hullámai (Beszélgetés Tóth Sándorral)
gantatású nemzetállam dogmája az, hogy van egy államalkotó nemzet, a többiek pedig „idegenek”. Beolvasztandók az államalkotó nemzetbe. Ebbe a dogmába azóta belenyomorodott fél Európa, mégis a hatalom és klientúrája, begyepesedett dogmalovagok és apologéták ragaszkodnak hozzá. Aki pedig ellene szól, annak befogják a száját. Mármost, amint kikiáltották ezen a soknyelvű területen a román nemzetállamot, azonnal megkezdődött, és azóta is tart a beolvasztás, kiüldözés, gyilkolászás, mikor mi van kéznél, a szent célért, a tiszta nemzetállam megvalósításáért. Ez francia találmány, nem román. Hanem, amikor a román nemzetállam kezdte alkalmazni ezt a programot, abba óhatatlanul a polgárosodás, a modernizáció rokkant bele, minthogy éppen az ország legpolgárosultabb népeit, a németeket, zsidókat, magyarokat igyekezték korlátozni, kiiktatni, hogy a román elem nyomulhasson a helyűkbe. A harmincas évek óta egy- re-másra születnek a különböző romanizálási programok, mind annak a jegyében, hogy Románia a románoké, és csak a románoké legyen. E nacionalista program „szocialista” változatának keretében sikerült pénzért kiárusítani az ország zsidó és német lakosságát, a magyarokat pedig jócskán visszaszorítani, és nem utolsó sorban ennek következtében az ország ma mélyebb gödör fenekén leledzik, mint valaha is volt. A polgárosodásról, modernizációról szokás úgy beszélni, mintha az csupa dicsőséges öröm és kéj-mámor, vagy diadalmenet volna, és nem keserves, fájdalmas szülés. Pedig az. De hát, ha egyszer terhes vele a társadalom, akkor, akármilyen keserves, meg kell, hogy szülje, mert különben belepusztul. Aztán annak a polgárosodásnak az élenjárói, hát azok sem Grál-lovagok. Személyileg lehetnek ellenszenvesek. Azok is. Erre igazául érvényes az a bölcs román mondás, hogy rossz a rosszal, de még rosszabb a rossz nélkül. Tudniillik azért, mert az már a halál. A francia mintára szerveződő román nemzetállam csak erős hatalmi központként maradhatott fent, hiszen ez a lényege máig is, a nemzeti jelző csak fügefalevél rajta. Egy ilyen állammonstrum pedig túlfejlesztett apparátus nélkül nem lehet meg: a modern Románia elbürokratizálódott. Ez az állam úgy kezdte létét a múlt század hatvanas éveiben, hogy az „államalkotó nemzet” minden használható tagját állami szolgálatba terelte: tisztségviselőnek a minisztériumokba, a megyeházán, a városházán, a postánál, tisztnek a hadseregbe, stb. Ez a városi román társadalom nem- produktív, pszeudopolgár lett. A városi életforma civilizatórikus igényéhez többnyire műveletlenség társult. Hozzászokott ahhoz, hogy neki születésénél fogva jár az állami stallum (Caragiale faunája ez!). A vállalkozás kockázatát minek is vállalta volna, amikor állam-bácsi születése okán eltartotta, csak megfelelő iskolai végzettséggel kellett, hogy rendelkezzen. A vállalkozás lehetősége maradt a nem-románoknak, akik gyarapodtak, polgárosodtak, míg csak a született román pszeudopolgár beamter, aki csak lassacskán lépegethetett felfelé a szamárlétrán, elkezdett irigykedni rájuk: hogy jönnek ahhoz ezek az idegenek, hogy az ő országában gazdagabbak legyenek nála? Szóval, valahol itt kezdődik (de nem csupán ebből áll: van még más, fontos összetevője is) az, amit Bibó István nyomán joggal nevezhetünk zsákutcás román útnak (a velejáró — másként — eltorzult nemzeti alkattal). Végül még valami, ami ide tartozik, „idegenszemléletünk” témakörébe. (Első sze- mély-többesszámban mondom, mert nemcsak román sajátosság, ránk is érvényes.) Az a magasabbrendű történelmi-társadalmi képződmény, amelyet metaforikusán Európának neveznek, az e néven szereplő kontinens térségeit mindig csak részben töltötte ki. Pulzál. Hol tágul, kelet-dél-keleti irányba, hol meg ellenkező irányba visszaszorul, mint az elmúlt hetvenöt évben. A peremvidék lakói számára ez egzisztenciális kérdés: Európához tartozni, vagy kívül rekedni rajta. A fejedelemségekbeli 42
