Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 11. szám - Beke György: A gyűlölet hullámai (Beszélgetés Tóth Sándorral)

48-as román nemzedék úgy vélte országát Európához csatolni, hogy lemásolta a belga alkotmányt, és mindenféle nyugati intézményeket hozott létre az országban. Ezeket nevezték kritikusai tartalom nélküli formáknak.

Hasonló vállalkozások nálunk is ismertek. Nem is akármilyenek. A vadvizek szabályozásától a Shakespeare-fordításokig sok mindent sorolhatnék, olyat, ami írástudókon, szakembereken, rátermett vezetőkön, politikusokon múlik. Mindez nagyon fontos, nélkülözhetetlen módja az előrehaladásnak. És mindez ugyanakkor nem helyettesítheti a jó példánek egy terjedésének másféle közvetítő közeg, az egymás mellett és együtt élő társadalmak hajszálcső rendszere útján való terjedését. Ez a népek tömegméretű pallérozódásának módja. Akik sorsszerűén egymás mellett élnek, együvé kerültek, szükségszerűen érintkezésbe kerülnek egymással, és ez az érintkezés nem mindig barátságos. De akkor is: megismerik egymást, és tanulnak egymástól.

Ismétlem: az ilyen szomszédság, együttlét nem csupa derű és napsugár. Tanulni kölcsönösen tanulnak egymástól. De a gazdagabb, tapasztaltabb, tudását, javait nem okvetlen szívének szavára osztja meg a másikkal. Igyekszik hasznot húzni ebből a kapcsolatból. Ebből feszültségek, konfliktusok keletkezhetnek, de származhat idővel jó szomszédság is. Nekünk, magyaroknak ilyen szomszédul a németek jutottak. Szenvedtünk is, tanultunk is tőlük. Ma már eléggé meggyőzőnek tűnik: nagyobb hasznunkra vált az, amit eltanulhattunk tőlük, mint amennyibe a tandíj került.

Az Európa-tapasztalatnak egy nagyon fontos része, a mindennapok kultúrája tehát e hajszálcső rendszer útján terjed Nyugatról Kelet felé. Amit számunkra a németek jelentettek, azt a szerepet töltjük be mi a románok felé. Azt közvetítjük feléjük, a mi szűrőnkön átszűrve, amit mi kaptunk Európától, főleg német közvetítéssel. Persze, ebben a kapcsolatban is van kölcsönösség, de akár tetszik a másik félnek, akár nem (rendszerint nem tetszik), objektíve mindig az a fél a fontosabb a másik száméira, amelyik Európát közvetíti. Éz itt is, ott is zavart bizonyos önérzeteket, hát kitalálták itt is, ott is, hogy mi nem a szomszédtól tanultunk, hanem átnyúltunk rajta és egyenesen Párizsból. Ami részben igaz is, meg üdvös is. Csakhogy ezen az úton nem sajátítható el az, ami csak a tömeges, mindennapos érintkezés útján lehetséges: a civilizált élet hétköznapi szokásrendje, a gazdálkodás, a háztartás, a lakás kultúrája, és így tovább.

Vagy, ugyanennek a Nyugatról Keletre terjedő Európának egy másik, történeti aspektusa:

Romániában érettségi tétel a^Scoala Ardeleana” (Erdélyi iskola), a XVIII. század végén induló nagy nemzedék. Ok, Samuil Micu-Klein, Gheorghe Sincai, Petre Ma- ior és társaik a román nemzettudat ébresztői, velük kezdődik a román kultúra tudatos léte. A hetvenes évek óta egy háromalakos szobor idézi emléküket a kolozsvári egyetem főépületének Farkas utcai bejárata mellett. Ezt a szoborcsoportot én a nemzeti rossz lelkiismeret emlékművének neveztem el. Ugyanis: csak jobban meg kell nézni, az emlékmű három katolikus papot ábrázol. Az Érdélyi Iskola írástudói egytől egyig katolikus, görög katolikus klerikusok voltak. Nyugat-Európa nélkül — ezt itt a katolicizmus jelentette — nem jöhetett volna létre a román nemzettudat. De az a görög katolikus egyház, melynek ily döntő szerepe volt a román nemzet létrejöttében, az emlékmű felállításakor már több mint húsz éve be volt tiltva, püspökei, papjainak nagy része akkorára már elpusztult a román Gulág büntető telepein. Ezt az egyházat, amely mindig is a nyugati kultúra bástyájának számított a románságon belül, a diktatúra 1989-es bukása után sem rehabilitálták, templomait, intézményeit az ortodox egyház, illetve a román állam nem adta vissza. Híveit ma is a románság „árulóinak” bélyegzik.

43