Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Julijan Tamas: Adalékok a ruszin írók és irodalom helyzetéhez (Fordította: Bordás Tímea)

Tényként említhető az is, hogy a ruszin irodalom legígéretesebb tehetségei távoznak körünkből, mert nem akaiják vállalni a hadsereg rájuk kényszerítette erkölcstelenségeket. Közülük említem Juliján Nagy és Zvonimir Nyaradi nevét. Ugyanakkor akad olyan is (Natalija Dudás), aki felszámolta magában a költőt és az értelmiségit, meghazudtolja a Selyem föld (Hadvab had) és a Lom (Skapurina) fémjelezte költészetét, s a hatalom, a mennyei Szerbia mindenható miniszterének, Sa- vovic Margitnak és az uralkodó párt helyi vezetőjének, Radovan Pankovnak súgja, kik a veszélyes tehetségek, akiket a frontra kell vezényelni, hogy lojalitást tanuljanak. Mások, mint Vladimir Garjanszki, hazát cseréltek. Garjanszki Eperjesre menekült, ahol - micsoda irónia! - arra kényszerül, hogy a szlovákokat a szerb nyelv és irodalom szépségére oktassa. Külön fejezet e sorok írójának sorsa. Páncélos szolgálatba vittek, holott tankot életemben csak filmen láttam. Abban a filmben azonban, amibe belekényszerítettek, szemtanúja voltam annak, amikor három utcabelim, két magyar és egy horvát, a tankkal a Szávába veszett. Miután sikerült élve visszakerülni a pokol tornácáról, Kanadába mentem, és elnyertem az ENSZ adományozta politikai menekült státust, amely feljogosított, hogy magam válasszam meg azt az országot, ahol élni kívánok. Egy héttel később azonban, hogy kézhez kaptam a papírokat, visszatértem abba a Szerbiába, ahonnan elmenekültem, erre kényszerített a honvágy, ez az eddig soha nem tapasztalt ismeretlen erő. Most már könnyebben értem Ovidiust és Crnjanskit, s arra várok türelemmel, mikor halok meg vagy szüleiek új életre népemmel, irodalmammal, jóllehet, megbizonyosodtam felőle, hogy mi itt nem vagyunk otthon, hogy vendégek vagyunk, nemkívánatos vendégek, függetlenül attól, hogy a fold, amit megművelünk és a házak, amelyekben élünk, sajátunk, amelyeket nem elfoglaltunk, hanem verejtékünkkel vettük meg, hogy az itt termett kenyeret, ami a mi kezünk munkájának eredménye, nemcsak mi, ruszinok fogyasztjuk, hanem minden rászoruló.

Befejezésül íme mutatóba néhány sor Dörög. A madarak énekelnek című könyvemből, amelyet - a „zárlat következtében”, ahogy állítják - nem jelentethetek meg:

Ismerd be, Istenem, hogy gyenge vagy, miként mi halandók mindannyian, kiknek Te örökkévalóságot Ígérsz csalárdul. Vagy legalább lásd be, hogy nem voltál elég bölcs, amikor a világot teremtetted. Ismerd be. És neked is könnyebb lesz.

Ne én magyarázzam Neked, mire van szükségünk, nekünk szerencsétleneknek ahhoz, hogy talpra álljunk, s méltók legyünk a Te szeretetedre és a Te kegyelmedre. Mutasd meg, hogy szeretsz bennünket, hogy szeretsz engem, ki ilyen elkeseredett, ki itt, mint egy zsenge, de dús lombozatú nyírfa, fekszem a földön - kidöntve... Tudom, szeretnéd, hogy a rám mért csapások fájjanak. Értem nevelő atyai szándékod, de látom hibáid is... Hálás vagyok, mert megengeded, hogy gyökeremből két új törzs saijadjék. De engedd meg, hogy velük együtt népem ereje: nyelvem is gyarapodjék. Ez Neked sem lehetne ellenedre, mert nekem menedékül szolgálna, és egyben figyelmeztetés lenne azoknak, akik - bár mi őket sem gondolatban, sem tettekkel nem bántottuk - bosszútól vezérelve irtják erdőnket. Istenem, én tehetetlen vagyok. Te az égben vagy, de én a földön fekszem. Mégis, én vigasztallak Téged, ki olyan szerencsétlen vagyok, ám megértem gyengeségedet. Én vigasztallak Téged, együtt a földre döntött koronámban megbúvó verebekkel, hírnökeid és bukott angyalaid mindegyikével. Dörög. A madarak énekelnek. Velük én is, ki jóságodat dicsérem. De ígérem, elhallgatok. Nem is akartam mást, csupán ennyit mondani - halkan.

Fordította: Bordás Tímea

89