Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Sava Damjanov: Kortárs vajdasági szerb irodalom (Fordította: Náray Éva)
Sava Damjanov Kortárs vajdasági szerb irodalom A X X szerb nyelvű irodalom egészéhez tartozó vajdasági szerb irodalom elmúlt három évi termését vizsgálva, két meghatározó jegyről beszélhetünk. Az egyik, hogy nincs periférikus jellege, a már említett egységes szerb irodalom (sőt, tágabb értelemben az európai irodalom) legproduktívabb, inováns részéhez tartozik. A másik jellemző viszont már némiképp az ezektől való megkülönböztetést szolgálja. Az első jellemző a vajdasági szerb irodalmat elsősorban, dominánsan posztmodernként határozza meg - különösen a század nyolcvanas-kilencvenes éveiben szín- relépő generáció esetében: a költészet és próza posztmodern jellegzetességei igen eltérőek, s ezekről esik a legtöbb szó az alábbiakban is. A másik jellemző vonás csak részben irodalmi vonatkozású, ez inkább a kulturológia, mitöbb, a politika szférájában keresendő: ebben a szerb geopoétikai régióban ugyanis az elmúlt három év eseményei (a polgárháború, a társadalmi-politikai forrongások, a mély gazdasági válság) nem hagytak számottevőbb nyomot az irodalmi-művészeti termésen, annak ellenére, hogy a szerb irodalom más geopoétikai régióiban ezek a történések az idők során mindinkább meghatározták az irodalmi szövegek tematikáját (s bizonyos mértékben vissza is fejlesztették a letisztult, realisztikus következtetés modelljeit). Természetesen az utóbbi nem jelenti azt, hogy a valóság ilyetén alakulása egyáltalán nem hatott ki a vajdasági szerb irodalmi életre: a gazdasági recesszió a tönk szélére juttatta még az olyan nagy nevű kiadókat is, mint a Matica srpska (erről beszédesen árulkodik az a tény is, hogy tavaly alig tudott kiadni néhány vékonyka, külalakjában leginkább a rossz brosúrákra emlékeztető verseskötetet, s ezt is mindössze száz példányban). A tekintélyes Polja című jugoszláv irodalmi folyóirat megszűnt létezni; az irodalmi tribünök nemcsak számbelileg, de minőségileg is jelentősen megváltoztak. Mégis, a posztmodern, mint a vajdasági szerb irodalom kulcsfontosságú jellemzője, nemcsak kivezette ezt az irodalmat az ideológiák útvesztőjéből. de néhány olyan alkotást is eredményezett, amelyek jelentősége messze túlnövi a Vajdaság határait. Ez utóbbi kijelentés mindenekelőtt a költészetre vonatkozik. Jovan Zivlaktól (1947), Vladimir Kopictől (1949) és Vojislav Despotovtól (1950) kezdve Ivan Negri- soracig (1956) és Zoran Djeric (1960), a vajdasági szerb költészet megteremtette a maga poétikai imázsát, sajátos, összetéveszthetetlen arculatát. Zivlak legújabb könyve a Szent János fejének megtalálása (Obretenje, 1993) is megerősíti azt, amit már korábbi verseskötetei is sejtettek, nevezetesen, hogy egy olyan költészetről van szó, amely a maga egzisztenciáját valahol (a Saussure-i értelemben vett) nyelv és a beszéd közötti területen építi ki. Ebben a térben mozogva, a neoszimbolizmushoz legközelebb álló koncepciótól kezdve egészen az eredeti módon kibontakoztatott verista következtetésekig Zivlaknak sikerült egy olyan összetett poétikai víziót, egy olyan kihívó egyszerűségű költői nyelven megfogalmazott, nem kevésbé kihívó hermetizmust megteremtenie, hogy költészetét aligha tudnánk a kortárs szerb költészet pillanatnyilag aktuális modelljeivel rokonítani. 83
