Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Gerold László: Tojástáncunk
más konstellációban, mint 20-25 évvel korábban. Igaz, ismét kevés volt a hozzáértő, szakképzett magyar értelmiségi, de létezett, s fokozatosan bővült az államilag támogatott intézményrendszer. Nyílt főiskola, majd tanszék, voltak különféle középiskolák és újságok, folyóiratok, egyre bővült a könyvkiadás, volt színház, művésztelep - még ha nem is kellő számban melyek jelentőségét a mindenkori pártidealógia cenzúrát is magában foglaló „éberségének” kétségtelen kínos jelenléte ellenére is esztelenség lenne tagadni, mint teszik manapság. Annál is inkább, mert a lehetőségek a nyolcvanas évek elejéig bővültek. Megalakult a Hungarológiai Intézet, az Újvidéki Színház, bővült a rádióhálózat és a műsoridő, beindult a televíziózás, új folyóiratok - Üzenet, Létünk — jelentek meg, s nem utolsósorban, mert a működési tartalmak meghatározása, a latens cenzúra ellenére, többnyire tőlünk függött. Ugyanakkor tény, hogy az intézményrendszer kiépítésével párhuzamosan folyt, a testvériség-egység sérthetetlen jelszava alatt, a kulturális élet, elsősorban a műkedvelés ellehetetlenítése. A művelődési élethez hasonlóan alakul a kisebbségi iskolaügy, azzal, hogy az évek során táguló mező az ostoba, de perfid iskolareformok következtében egyre kilátástalanabb helyzetbe került. A reformok nyilván sújtották a többségi nemzetet is, de az oktatási rendszer leépítése veszélybe hozta a kisebbségi értelmiségi utánpótlás nevelését, aminek szándékosságát nehéz lenne elhessegetni, akárcsak a szabadkai színházrombolás gyanúját. Most, s ezen az utóbbi három-négy évet értem, bár nehezebb körülmények között, több elutasítással - törvényessel, hivatalival — szembesülve a jugoszláviai magyarság számára még adottak azok a minimális művelődési keretek, amelyek ügyes, okos kihasználásával, valamint az új formák, lehetőségek (JMMT, VMMSZ, Napló) felhasználásával a kétségtelenül súlyos anyagi körülmények ellenére is tömegeket mozgató, s ugyanakkor színvonalas kisebbségi művelődési életet élhetnénk. Feltéve, ha nem viselkedünk, viselkednénk önpusztítók módjára. Pedig éppen ez történik. Miért? Mert különböznek a nézőpontok, válaszolhatnánk nyomban, arra gondolva, hogy másként tekint a kultúrára az értelmiség (egy része), és másként a VMDK vezérkara (elsősorban talán az ún. „kemény mag”). De hol vannak ennek a nem csupán létező, hanem egyre mélyülő, érthetetlen an- tagonizmusnak a gyökerei? Az első konfliktusszikra minden bizonnyal a JMMT megalakulását megelőző sajtóvitában pattant ki. A társaság szervezését végző Bosnyák István nyilatkozatában (Magyar Szó, 1990. ápr. 21.) említi, hogy mivel „működésének csak közvetett, az irodalmi publicisztikai, fordítói és társadalomtudmányi alaptevékenységéből eredő közéleti vonatkozásai lennének” (kiemelés - G.L.), a szellemi alkotóműhely „nem vállalna szervezeti közösséget” az alakuló közéleti demokrácia „egyetlen pártjával, szervezetével” sem. Erre reagált Hódi Sándor (Magyar Szó,, 1990. máj. 5.), a nemrég alakult VMDK egyik alelnöke, mondván, hogy az érdekvédelmi szervezet - „mint szervezett politikai erő” — elméletben támogatja a társaság megalakulását, melynek keretében „értelmiségünk a korábbiaknál nagyobb mértékben és közvetlenebb formában óhajtana önnön társadalmi közegéhez, az itteni magyarsághoz fordulni”, a várható gyakorlattal szemben azonban fenntartásai vannak, „nem teljesen világos”, hogy „értelmiségi szervezetünk elhatárolódási szándéka mit takar, illetve, hogy vajon miért nem vállalhat semminemű közösséget a VMDK-val”. Hódi fenntartását méltányolni is lehetne, ha nem tartalmazna túl sok árulkodó mozzanatot, s ha kísérletet tenne az alakuló értelmiségi gyülekezet szándékának megértésére, és ehelyett nem vádolna súlyosan, s nem is kevesebbel, mint hogy mit akarhat - az alakuló tár67