Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Gerold László: Tojástáncunk
saság —, „ha (...) a közösség ügyét és érdekeinek képviseletét - nem vállalja, (... ha a magyarságát nem vállalja?)” Hódi cikkének nemcsak nyelve („magyarsághoz fordulni”, „elhatárolódási szándék”, közösséget „vállalni” stb.), hanem szemlélete is politikai jellegű, s mint ilyen érzéketlen minden mással szemben, amit nem tud látókörébe befogni. Kivált pedig a szellemi értékeivel szemben, következésképpen nem is értheti az értelmiség „sze- mélyesautonómia”-igényét, s fel sem merül benne annak gondolata, hogy évtizednyi pártideológiai diktatúra után az értelmiség - szervezetileg! - független szeretne maradni. Szó sincs róla, hogy „magyarságát nem vállalja”, csak ezt az oktatás, a művészetek, a tudományok művelésével, erejével teszi, s nem a politika eszközeivel. Igaz, cikke végén Hódi megállapítja, miszerint „a meglevő, mozgósítható szellemi erőket ostobaság volna szétforgácsolnunk”, ő mégis ezt teszi, magyarsága feladásának súlyos vádját vágja az értelmiség „fejéhez”. Jellemzően nem veszi észre, hogy Bosnyák a szervezeti közösségvállalást tartja elfogadhatatlannak, amit Hódi „semminemű” közösségvállalásra ferdít. Hiába próbáltuk többen is nyilvánosan kifejteni, a VMDK és a JMMT nem keresztezi egymás érdekeit, egyik sem magyarabb a másiknál, hiába próbáltuk bizonygatni, igényes tanári, művészi, tudósi munkával is a „magyarságot szolgáljuk”, nemcsak az politizál, aki képviselő, vagy pártban tevékenykedik, ha az értelmiségre egyszer rásütötték a magyartalanság és az apolitikusság vádját, ennek bélyegét többé nem moshatja le magáról. Erről a VMDK gondoskodott, s tesz róla ma is, belföldön is, külföldön is. Előbb Hornyik Miklós, irodalmunk rossz szelleme ereszt meg vitriolos pamfletét (Ingyencirkusz írástudó- éknál. Napló, 1990. júl. 18.), melyben az „Újvidékre terelt humán magyar értelmi- ség”-et vádolja politikai erkölcstelenséggel, lemamelukozza, államilag irányított, hozzá nem értő báboknak nevezi az intézmények vezetőit”, akik a szabad verseny szellemében, „a nyilvánosság teljes ellenőrzése alatt végeznék” munkájukat. Nagyon is helyben vagyunk! Többszörösen! íme azok a vádak, melyek ma is ismétlődnek néhány VMDK-vezető részéről. Szól a nóta, táncolunk! Kijelölték a tételeket, leütötték az alaphangot - megszólalhat a (párt) zenekar, a karmester el is tűnhet, vagy külföldre távozhat. A zenekar hangoskodik. Az egyik zenész a „vajdasági avantgárd egyeduralma” motívumot ismétli, annak adva hangot, hogy ez a monopólium meggátolta „a közösségben gondolkodó írástudók” könyveinek kiadását, s az ún. kényes témák világgá kürtölését. És közben nem veszi észre, hogy fejből játszik, mert előtte lenne a kotta (bibliográfiáink), felismerné, hogy hamisan muzsikál, s észrevenné, hogy kiadatlan partitúrák nem maradtak a fiókokban. De ő inkább a reflektorfénybe pillant, s ettől káprázatot lát, különféle fantáziamotívumok jutnak eszébe, nevezetesen, hogy a jugoszláv hatalom felismerve magyarellenességét „hathatósan támogatta az avantgárd törekvéseket”, s hogy a „hivatalos Magyarországon” is ezt tették, holott Aczél karmester elvtárs épp a Symposiont és symposionisták darabjait nem engedte az anyaországi zeneműboltok polcaira. A zenekar másik tagja a „pozícionált értelmiség” motívumot tanulta meg, fogta hangszerébe, kiegészítve azzal a dallammal, hogy nemcsak a honi kultúrát tette ez az értelmiségi csoport tönkre, hanem megteremtette „az anyanemzettől eltávolodó önálló vajdasági magyar kultúra koncepcióját”, ami egyértelműen nemzetárulást jelent. Egy szakállába dörmögő, több zenekart kiszolgált muzsikus, ki rátermettségét igazolva egyszersmind bűnbocsánatot is nyert, azt fújja, hogy azért kényszerül a nagy zenekar kebelében kamaraegyüttest létrehozni, hogy eljátszhas- sák a Hungarológai Intézet által fel nem vállalt hard rockot (a kemény társadalomtudományokat), aztán már az sem baj, ha mást játszik, mint amit ígért, fontos, hogy az együttes nevében olyan jólesik megszólalni arról is, ami nem tartozik a pro68
