Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…
Kalapis Zoltán Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk... M X FJL ár máskor is elsóhajtottam, hogy nálunk, a nemzet testének déli peremén - akárcsak a nyugati, északi és keleti végein — a magyarság nem magától értetődő faktum, nem természetes állapot. Ha történetesen itt valaki magyarként jön a világra, egyáltalán nem biztos, hogy azzá is válik, ha pedig vegyes házasságból származó fél magyarként születik, akkor az esély fele annyi, vagy még ennél is kevesebb. Némi szabadsággal fogalmazva: minden sarok mögül veszély leselkedik rá, a körülmények, a környezeti adottságok szinte „összeesküdtek” ellene, s ha nincs résen, majdhogynem észrevétlenül elvész nemzete számára, azzal, hogy a legnagyobb vesztes mégis csak ő maga lesz. Ez persze nem máról holnapra játszódik le, évtizedek kellenek hozzá, annál a bizonyos harmadik nemzedéknél teljesedik be. Ezt nem tanulmányaim, olvasmányaim, vagy valamilyen tudományos felmérés alapján mondom. A családi, rokonsági és ismeretségi köröm tapasztalata beszél belőlem. A nehézségek, a megpróbáltatások, vagy nevezzük ezt bárminek, már a csecsemőkorban jelentkeznek: az anyakönyvben a kis emberke azon nyomban, még mielőtt eljuthatott volna tudatába, elveszti nevének ékezeteit, írásmódja rendszerint elferdül, kiejtése úgyszintén. így aztán, mondjuk, egy Török András nevű kisbaba mindjárt az induláskor Andrija, a jobbik esetben András Terek lesz. Elrettentőbb esetek is lehetségesek. Egy Gyilkos-tavi menedékház falán olvastam, hogy az üzletvezető Martin Cont, azaz Koncz Márton, ahogy később, felszolgálás közben, személyesen fejtette meg a rébuszt. Márpedig a matrikula, tudjuk, közhitelű nyilvántartókönyv lévén, majdhogynem olyan változhatatlan, mint a szentírás. Én még akkor sem tudtam - még zárójelben sem - visszacsempészni személyazonossági okmányomba a nevemről lekerült ékezetet, illetve levakarni azt, ami hívatlanul felkerült, amikor a nyelvi egyenjogúság még úgymond hivatalos politika volt, s amikor - urambocsá! - még kétnyelvű személyi igazolványokat is nyomtattak. Tegyem ehhez hozzá, régi beidegződésemre hallgatva, hogy a vezeték- és keresztnév kiforgatásának veszélye talán valamivel enyhébb ott, ahol a magyarság nagyobb tömbben él, de ahol csak tíz-húsz százalékát teszi ki a lakosságnak, ott törvényszerű, nem beszélve a szórványokról, a szigetekről. Ez azonban csak a sor legeleje - mondjam így: az első pofon, az első bélyeg? —, a bajok később is csőstül jelentkeznek, az emberi élet minden szakaszában jelen vannak: a diák- és katonaévekben, a munkahelyen és a közéletben, a művelődés, a pihenés, a szórakozás perceiben, a családi körben és azon kívül, az öregkorban, vagyis a zsebpénzes időktől egészen a nyugbérig. Az akadályok, a szenvedések, a hátrányos megkülönböztetések tehát - de nevezhetjük ezt ezúttal is bárminek, mondjuk szorongásnak, rossz közérzetnek, borongós állapotnak, távlattalanságnak, érzékenységnek (soroljam tovább?) - egy életen át kísérik a kisebbségi embert, egészen a koporsóig. Magárahagyatottságának, gyá58
