Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 10. szám - Kalapis Zoltán: Egyre vékonyodó cérnaszálon függünk…

moltalanságának, kiszolgáltatottságának további részletezésétől akár el is tekinthetek, kevés szóval is szót érthetünk, utóvégre kisebbségi életünknek már 75 éves — meg nem írt! - története van, csupa keserű egyéni és kollektív tapasztalattal, úgyhogy bárki összeállíthatja a képet a maga kockáiból.

Csinálja azonban ezt bárki, ettől még nem lesz sokkal vigasztalóbb a látvány.

Még akkor sem lehet megnyugtató a benyomás, ha történetesen valamelyik sorstársunk a kisebbségi ember két tagból álló fogalmának értelmezése közben az utóbbira teszi a hangsúlyt. Valóban, az ember élete, még ha kisebbségi is, nem csupán görcsökből áll, s az sem következik belőle automatikusan, hogy értéktelenebb, netán tartalmasabb lenne. Nem csodabogár tehát, aki előtt olykor a többségi nemzet délebbről idevetődött tagja értelmetlenül áll, nem tudja hova tenni, jóllehet különcök is vannak közöttük. Mondjam azt, hogy ő is egy közönséges halandó, egy kétlábú, több-kevesebb érteimmel bíró lény, aki szeret és szeretkezik, nevet és sír, pénzt keres és költ, alkot és rombol, pályája is emelkedésekből és bukásokból áll. Ennek folytán a kisebbségi létet is csak úgy foghatjuk fel, mint egy gubancos fonalat, amely az életnek egyébként is tarka szőnyegét hol színéről, hol visszájáról szövi át, így aztán néha élénken virít, néha pedig láthatatlan. De akár pótbatyunak is tekinthetjük, amelynek terhe azonban nincs egyenletesen elosztva: olykor elviselhetetlenül nyomasztó, olykor játszva elviselhető.

Egy azonban bizonyos: ha látszik, ha nem, ott van. Mint púp a háton.

Ez a kis kitérő sem oszlatja el a leírt sorok kapcsán felmerülő kételyeimet, amelyeket a belém plántált óvatosság, a lojalitás, a szerb barátaim iránt érzett tisztelet diktál. Vajon nem túl sötét, ennek folytán torz is az a kép - aggodalmaskodom újfent -, amelyet az imént néhány futó vonással felvázoltam? Talán csak nem bennem is az a lelkileg károsult kisebbségi ember szólalt meg, akinek reagálásait, belső ingereit olykor gyerekes siránkozásnak, kicsinyes nyafogásnak, közönséges nyavaly- gásnak lehet minősíteni?

Lehet, bizonytalankodom el egy pillanatra, de ezzel most nincs kedvem foglalkozni, ezért, némi magyarázattal ugyan, de elengedtem a fülem mellett a lehetséges jóindulatú vagy rosszmájú magyarázatokat.

Nem tudom, miért lenne csak siránkozás, ha tényként elmondom - változtatni ezen már úgysem lehet -, hogy Vajdaság etnikai képének részben erőszakos, illetve kényszerű, részben tervszerű megváltoztatása mennyire meghatározta az itteni magyarság helyzetét, kedélyállapotát, de jövőjét is. Röpke fél évszázad alatt az itt élő népességek egymás közötti aránya teljesen felborult, egy oldalra billent. A két világháború között a szerbek, németek és magyarok még megközelítőleg azonos számban éltek egymás mellett, jóllehet, akkor is volt optálás, névelemzés, ki- és be- telpítés, kiutasítás, kivándorlás, s ki tudja még, mi minden. És ma?

Az sem kvalifikálható, érzésem szerint, csupán nyavalygásnak, ha néha riadtan adok hangot annak a felismerésemnek, hogy fogyatkozásunk állandó, talán megállíthatatlan is, függetlenül attól, hogy békében élünk, egyenjogúságunk proklamált, vagy viharok tombolnak körülöttünk, mellettünk, és bennünk.

Mert hát az a békésnek mondott korszak sem volt nyugodt, amely már mögöttünk van. Retorzióval, a kollektív bűnösség hangoztatásával kezdődött, s egy ellentmondásos időszakkal folytatódott, amikor intézményeink felvirágoztak, amikor úgy tűnt, hogy minden rendben van, miközben - lassú víz partot mos alapon - a beolvadás kíméletlen erővel ritkította népességünket, meg hát a csendes elszállingózás is apasztotta sorainkat. ,A kisebbség a szocializmüsban is kisebbség”, mondta ki a szentenciát egyik újságíró kollégám, és kivándorolt.

Ehhez még tegyük hozzá, hogy ha válságos idők törnek ránk, akkor minden le- meztelenedik, felgyorsul, az egzisztencia, a biológiai fennmaradás is kérdésessé vá59