Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bori Imre: Televény (Hagyomány, azonosságtudat, migráció)
Most, a második világháborút követően, elsősorban az 1950-es évekkel kezdődően, ez a népi állandóság került a történelmi folyamatok sodrába, egyfelől megerősödése, vajdasági színezetű lokalizálódása, öntudatosodása játszódott le, amikor a Tájékoztató Iroda politikájával kapcsolatban a magyarság Jugoszláviában e politika ellenében foglalt állást, s ennek a szövetkezetesítés ellenzése volt első számú oka és a magánparaszti gazdálkodás fennmaradása volt a tét. Ugyanakkor az 1950-es években következett be a szociográfusi vizsgálódás szerint a négy holdnál kevesebbel rendelkező parasztgazdaságok krízise: tengődésre kényszerült, tehát a bomlás tünetei jelentek meg, ami a falu hagyományos rendjét kezdte ki. A városokba szivárgás, az életforma-váltás első lépcsője után következett a másik, az Ausztráliába vándorlás, majd az 1960-as években a Nyugat-Németország Eldorádójábán a vendégmunkás-életforma megkívánása, hogy az utolsó pár esztendőben az elköltözés változataival élve hagyja el szülei honát a vajdasági magyar. S mégnem említettük a belső migrációs jelenségeket^ amelyek sokáig a bánáti magyarok Bácskába, elsősorban Szabadkára való átköltözésében mutatkozott meg, ahogyan Kalapis Zoltán írásaiból megismerhettük. E kedvezőtlen folyamatokkal mintegy párhuzamosan igen erőteljessé vált a tradíciók felé fordulás, a felfedezésnek, megismerésnek most már nem vágya, hanem parancsa - már-már a korparancs fokán! Érthető mindezek után, hogy az 1960-as évek második feléig és az 1970-es évek elejéig kellett várni, hogy a táj magyar történetét felfedezzük és az elmúlt hétszáz esztendő műveltségi eseményeire fényt deríthessünk; szinte egyszerre kellett irodalomtörténetet, művelődéstörténetet írni, nép- költészeti antológiában fedezni fel azt a gazdag művelődési értékvilágot, amely az élet és a történelmi események felszíne alatt húzódott meg és némaságra volt ítélve. A kutató e népnek önnön kincseit mutathatta fel, amikor kitalálta például a Hagyományaink, a Kövek, majd A jugoszláviai magyar népzene tára című könyvsorozatokat, hogy lehetővé váljék e sokszínű hagyományanyag és helyismereti adat nyilvánossá tétele. Mondanom sem kell, az identitást próbálta aládúcolni és eresztékeit erősíteni velük, már középiskolás fokon, eltüntetve a már említett sok fehér foltot az egyetemes magyar művelődéstörténet térképéről, mert ezek a fehér foltok rendre ott voltak, ahol a jugoszláviai-vajdasági magyarságot kellett volna ezeken a térképeken jelölni. Nyilvánvalóan nemcsak az egyetemesség térképéről hiányzott az itteni magyarság, önnön tudásunk térképe is igencsak foltos volt, így nem is volt valójában belépője ebbe az egyetemességbe értékteremtő mivoltában, legfeljebb fogyasztóként, átvevőként. Paradox módon azonban éppen ezek a kutatói, felfedezői, megismerni munkálkodások kerültek szembe egy olyan „nemzeti” felfogással, amelyet unitaristának lehet csak minősíteni, mintha nemzeti érdekeket sértettek volna ezek a kutatások! Magyarországi barátaink a magyar nemzeti kultúra egységét féltették ellenünkben, s nem véletlen, hogy mostanában honi híveik a leghangosabbak a múlt megbélyegzésében. Az identitás-vizsgáló rémülten néz szembe most a valóság képeivel, s azt kérdezi, ez a törékeny identitás-tudat, amit kialakulni hittünk és hiszünk, akár népi, akár nemzeti alakjában, a menni vagy a maradni elvét helyezi-e előtérbe, azt pártolja-e, s erősebbek-e a gazdasági megfontolások, mint az érzelmi meggondolások és tényezők életünk mostani hétköznapjaiban? Úgy tetszik, a közeljövő egyértelmű feleletet ad majd kérdéseinkre! 50
