Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bori Imre: Televény (Hagyomány, azonosságtudat, migráció)
Bori Imre Televény Hagyomány, azonosságtudat, migráció k«/ zenteleky Kornél műveivel foglalkoztam az elmúlt hónapokban, érthető, ha ezeket az alább következő fejtegetéseket is az ő gondolatára való hivatkozással vezetem be. A vers a Vajdaságban nevezetes és sokat idézett szöveghelyére hivatkozom, melyben gyönyörködve és egyszerre irigykedve arról beszél, hogy Erdélyben ezer éven át formálódik egy mese- és regevilág, hiszen évszázadok óta mesélnek az emberek Csaba királyfiról, Szent Lászlóról, Görög Ilonáról, színes és nagy történelmi alakokról. Mesére, dalra ösztönző körülmények jele a történelemnek ez az irodalomban élése, az, hogy „mindenütt a ... múlt zeng és zenél”. Ezt és az ilyen típusú történetiséget-történelmiséget előbb a francia világban fedezte fel, majd itthon nézett körül, hogy magyarázza, milyen sanyarú a sorsa a versnek a Vajdaságban, azaz, hogy a vajdasági magyar irodalomnak sanyarú körülmények között kell élnie. Kézenfekvő volt, hogy el kellett jutnia a történelmi tudat kérdéséhez, ennek nyomán az erdélyi példához, de ahhoz is, hogy szembesítse a vajdasági életet amazzal. Összevetése, tudjuk, lesújtó eredménnyel járt, egyetlen kérdésbe és állításba foglalhatta. A kérdés: „Ki mesélt valaha ezen a tájon?” És az állítása: „íme, a környezet hatása az emberek eszmevilágára.” A történelmi tudat irodalmi megnyilatkozásait hiányolta tehát, és azt nehezményezte, hogy a vajdasági magyar költő tradíciók nélkül létezik, tehát csak a jelenben tud élni! A történelmi tudás kisugárzási köre, általában produktív működésének hatása az identitás-tudat szerves része, akárcsak a szülőföld-kultusz is. E kettő nem a kinyi- latkozásszerű felszínen, hanem a hallgatag tudat-mélyben található. Elképzelhető- e, hogy ezek hiányával, illetve csökkent, csonka voltával is szilárd, ellenálló, hajlékony identitástudat alakulhat ki? Aki a jugoszláviai magyarság múltjával és jelenével néz szembe, ezt a kérdést meg nem kerülheti, ha valóságos voltában akarja értékelni és érzékelni az elmúlt kétszáz év történéseit és főképpen azt, ami ma van. Szenteleky Kornél a nincsenek számbavételével kezdett gondolkodni ezekről a kérdésekről. Nincs semmi szép ezen a „lapályon”, ahol élünk - írta. És nincsenek történelmi emlékek sem! Ősi kolostort, kollégiumot, lovagvárat, legendás dómot, templomot, könyvesboltot, erdőt nem találunk. Nem talált „történelmi embert” sem: igricet, humanistát, hitvitázót, ötvöst, kurucot.... Az előtte járó Papp Dániel kegyesebb volt ítéletében nem egészen három évtizeddel előbb, 1899-ben, amikor a Tündérlak Magyarhonban című elbeszéléskötetének bevezetőjében írta: „A mi otthoni mezőinket sem szakasztják meg ódon városok, és haragos fenyőket sem látni a Te- lecska alján, csak épp kalász meg puha dombvidék mosolyog a tájon.” 47
