Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bányai János: Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel)
önfeledten, mire sem számítva választotta volna meg. Van abban valami egészen racionális, mint minden józan döntésben, hogy Herceg János sem esszéiben, sem prózáiban nem tette fel a műfaj kérdését. Ez is a kisebbségi (magyar) író szerepmintájának Herceg János-i változatából következik. Herceg János életművének ismerője ugyanis a műfajok sokaságáról és viszonylagos problémátlanságáról is elgondolkodhat, ha ennek a gazdag opusznak a világában kíván tájékozódni. Prózaírónak mondják Herceg Jánost a kritikusok és az irodalomtörténészek, mert valóban a prózai (epikai) műfajok legtöbbjében alkotott. írt novellát és elbeszélést, mesét és mondát, riportot és szociográfiát, tréfát és anekdotát, tárcát és glosszát, esszét, tanulmányt, rövid és hosszú történetet, szatírát és kritikát, memoárt és antiutópiát, kulcsregényt és önéletrajzot, hírt és kommentárt, prózaverset és beszédet... Nem folytatom a sort, mégsem akarom felmondani a leckét Herceg Jánosból sem. És a felsoroltakhoz címeket sem illesztek az érvelés kedvéért. Hiszen ennyiből is látszik, hogy szinte nincs olyan valamirevaló műfaja a kis- és nagyepikának, a fikciós és valóságközpontú prózának, amiben Herceg János nem írt volna, és nem is akármilyet, nem is akármilyen színvonalon. A műfajlista láttán mégis felmerül a kérdés, mire való és mit jelent - kisebbségi és magyar - írói életműben az irodalmi (prózai) beszédmódok e sokasága és változatossága. Miért dolgozott Herceg János az írói szakmának e sokféle műfajában? Könnyű volna azt mondani, erre kényszerítette az élet, a szükség, az elvárás. Csakhogy ez a túl könnyű válasz felemás válasz. Érdemes ezért, a nehezebb válasz feltárása kedvéért egy kicsit közelebbről odafigyelni Herceg írói életművének e gyorsan felismerhető vonására. Tehát, miért is e nagyfokú műfaji változatosság Herceg János életművében? Az első és a második háború közötti években, a harmincas évek elején, amikor Herceg János első novelláit írta - meg is jelentek aztán a Viharban (1933) című kötetben — és folyóiratot indított IKSZ néven, már tudni lehetett, hogy egy furcsa, különös, korábban e vidéken ismeretlen szellemi tartomány körvonalai rajzolódnak lassan, sok-sok akadály ellenére. Egy magyar irodalomé, aminek a kereteit ama békeszerződések vonták meg. Akkor itt - a Vajdaságban - még nem volt irodalom: írók voltak, megjelentek már az első folyóirat-kezdeményezések, irodalmi mellékletek láttak nyomdafestéket, olvasók is akadtak, talán kékharisnyák is feltűntek már, de leginkább mégiscsak az „írhatnék” dilettantizmusa, az „irogatáshoz” való kedv uralta az „irodalmi” színteret. Élt itt közben egy falusi orvos is, aki verset írt, prózát és tanulmányt, regényt; vitatkozott, miközben egész (kis) stratégiáját dolgozta ki az irodalom - a kisebbségi magyar, a vajdasági irodalom - megteremtésének. S mind e kezdeményezések, mind e sokszor sikertelen próbálkozások, viták és veszekedések közben, az első publikációk idején, kiderült, hogy az irodalomhoz, az irodalom megteremtéséhez, nemcsak írók és olvasók kellenek, nemcsak kiadványok, szerkesztők, és anyagi áldozatokat is vállaló támogatók, nyomdászok meg kiadók, persze nélkülük nem megy, hanem kellenek a műfajok is. Már akkoriban, mint a későbbi években többször is, felmerült a kérdés, hol késik a vajdasági magyar regény? Mintha azt kérdezhette volna az akkor éppen kérdező Szirmai Károly, hol késik a vajdasági magyar elbeszélés, novella, anekdota, tárca, glossza... Mint a Kalangya szerkesztője, a kéziratok hiányát panaszolva bizony kérdezhette volna. Mert mindebből volt valamennyi, jó írások is voltak köztük, de úgy látszik, mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az irodalom, a kisebbségi irodalom a történelem teremtette kényszerhelyzetben „megszülethessen”. Egy olyan irodalom, amit „tervezői” kisebbséginek és magyarnak képzeltek el. Vagyis, Szirmai regény után kiáltó kérdésében valójában az a kérdés hangzott el, hogy hol késik a vajdasági magyar 13
