Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bányai János: Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel)
Nem panaszkodott persze, esze ágában sem volt felpanaszolni a kisebbségi író sanyarú életét, sohasem siránkozott afelett, hogy 8 vajdasági, kisebbségi, magyariró, aki azon kívül, hogy író, mindig valami más is, és ezt a másságot sebhelyként, keresztként, átokként viseli. Minthogy nem nyugodott bele a választott életbe, a kételkedés és a szkepszis jogáról sem mondott le. Mindig megküzdött azért, hogy ez a léthelyzet, az írói létnek és szakmának ez a valóban rejtélyes körülménye elviselhető legyen, és értelmes is, legalább olyan módon, ahogyan értelmes Sziszüphosz büntetése és vállalkozása. A beszéd- és létforma. Felmondom a leckét. Az írók a nyelvben dolgoznak, amiben a „hazát” ismerik fel, és „szövegvilágokat” alkotnak. Ezeket a világokat tartja kezében az olvasó, amikor olvas, és ezekből a szövegvilágokból épül ki az irodalmi kultúra, ami mindig megújuló elsajátítások során át hagyományozódik tovább és áll össze azzá az értékrenddé, amit magyar és európai irodalmi kultúrának tekinthetünk. Ennek az irodalmi kultúrának, hagyománynak és értékrendnek vannak középpontjai és perifériái. Hol áll a kisebbségi író, a középpontban, vagy a periférián, és ha a középpontban, akkor minek a középpontjában, ha a periférián, akkor mihez képest a periférián? Az a szövegvilág, amit a kisebbségi író alkotott meg a magyar irodalmi kultúrának, annak a mindig működő és sohasem megállapodó értékrendnek, amikről itt most szó van, mely részén található, ha egyáltalán megtalálható és felismerhető? A szerepminta ambivalenciája után a beszéd és a létforma ambivalenciája következik. S ennek is milyen különös vonatkozásai vannak. Például abban, hogy van-e műfaja a kisebbségi (magyar) írónak? A műfajokról évszázadok (évezredek) óta vitakoznak bölcsek és tudósok, szószátyárok és csepűrágók. Egész rendszerét dolgozta ki poétika és retorika az irodalmi és a beszédműfajoknak; vannak lírai meg epikai, és persze drámai műfajok; mindhez a nyelvi, formai, tartalmi szabályok, előírások, elvárások rendje fűződik. Hogy valami elégiának minősüljön, ahhoz sok minden kell, verssorok szabályos ritmusa, kötelező (elvárt) szóhasználat, a múlandóság, az emlékezés, a melankólia érzésének kifejezésformái... Az anekdotához (talán) kevesebb kell, a retorikában leírt nyolc nevetési formula avagy alakzat egyike is elégséges. De mire való most ez a (részleges és hivalkodó leckefelmondás műfajismeretből? Arra leginkább persze, hogy - ha lehet - ironikusan lefokozza a műfajkérdést, holott jól tudom, Poszler Györgytől is, hogy a műfaj ügyében nincs helye se iróniának, se lefokozásnak. Hiszen, tudvalevő, nem azon múlik. Nem a műfajon és a hozzá fűződő szabályok érvényesítésén, hogy a vers, a novella, az elégia vagy az anekdota ér valamit vagy sem. Eddig, a nem azon múlik-ig mehet el az irónia és a lefokozás. De ha ehhez hozzágondolom, hogy az irodalomnak, a művek világának egyes darabjai, ilyen vagy olyan formában mégis találkoznak a műfajkérdéssel mint az irodalom osztályozásának (egyik fontos) változatával, akkor szó se lehet lefokozásról. Főként, ha kisebbségi (magyar) íróról esik szó. Herceg Jánost - művei, a prózája mondja ezt - sohasem érdekelte a műfaj kérdése. Nem írt műfajelméleti problémákról az esszéiben és tanulmányaiban. Regényei és novellái olvasása közben sem merülnek fel műfaji kérdések. Sohasem szándékozott változtatni az adott műfaji kereteken, adottságnak vette, hogy az ilyen próza novellának, az amolyan tárcának vagy rövidtörténetnek, a megint másmilyen regénynek minősíthető, vagyis teljes biztonsággal rámondható valamire - a prózára - , hogy novella, hogy rövidtörténet, hogy regény. És ebben nincs se kétely, se bizonytalanság. Am ebből nem következik, hogy Herceg János a műfajait (spontánul), 12
