Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bányai János: Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel)
külön szerepmintát vagy gondolkodásformát, ami portréjának megrajzolásához nélkülözhetetlen, hacsak az a kopottas külsejű, vidékiesen félszeg, mintha iszkolna ki a képből mozdulatú ipsét nem lehetne annak venni... Ám ilyen félszegek és vidékiesek a Rákóczi-úton is születnek. Onnan is vezet ösvény a hajóra meg a csoportképbe, és onnan - a „próza iszkolás” — el. Forgatom ezt a képzelt csoportképet, akár a nagyítólencsét is előkeríthetem, a „százhuszon-valahány” író között egyiken sem látszik a kisebbségi szerepminta, sem a kisebbségi gondolkodásforma. Nyugodt lélekkel iktathatom hát ki, mint mások is, szótáramból a kisebbségi író szókapcsolatot. Ezen túl vagyunk, még egy tévedésen, majd csak lekopnak lassan a múlt tévelygései szabadban kivirult ábráza- tunkról, mondogatom megkönnyebbülve. Mint mások. Csakhogy... Bizony, állok az a csakhogy előtt és egyre több szorongással gondolom, hogy mégis van értelme ennek a kisebbségi szónak az író szóhoz csapva, még akkor is, ha ama — csak irodalmi (Danilo Kis) kontextus miatt mondom - J. V.Sztálin nevű hajó fedélzetéről nézelődő írók egyikének az arcáról sem olvasható le a kisebbségibe rejtett megszorító különbözés. Van értelme. És értelmes élet lehet a kisebbségi (magyar) író élete. Biztosan? Kérdem bátran, és elhallgatom a választ gyáván. A gyanakvásomat a címbe rajzolt — indokolatlan - vesszőkbe írom be. A válasz helyett meg példát keresek. Valóban ki az, aki így - miként a vesszőkkel elbizonytalanított címben - kivesz - szőzvé (ebből könyen lehet, az irodalmi kontextusba képzelt csoportkép a bizonyíték rá, megvesszőzve) ráállna arra a ruhapróbára, hogy író, ezzel együtt magyar, és mindehhez még vajdasági (is)? Akire illene, nem szívesen veszi magára, miért különbözne, ha már rajta van a hajón és csoportképen, hiszen rossz szabóműhelyben készült köpenynek (zubbonynak?) veheti, vállában szűk, derékban bő, legfeljebb madárijesztőre való ruhadarabnak. Az írók csúfja, nem elég hogy hajózik, s még ki sem iszkolhat a csoportképből, viselje vagy próbálgassa azt is, hogy magyar és vajdasági? Hogy kisebbségi író? Tényleg, eddig még senki sem kérdezte meg úgy valójában, józan és okos körültekintéssel, hogy a kisebbségi itt az író szó előtt vajon minősítés vagy lokalizálás, megkülönböztetés vagy elnézés (elnézik neki, hogy írónak vallja magát, közben meg, tudhatná, kisebbségi). Am ha a kisebbségi valóban minősítés, akkor - gúnyolódó pátosz nélkül mondom - feladat, vállalkozás, vállalás. Valaminek a felvállalása. Sors- és léthelyzetnek, a (rossz) történelemnek, egész életre szóló megbélyeg- zettségnek. Azért mondom iróniamentesen, mert ez együtt jár a kisebbséginek minősítéssel, ami végül is nem a (nélkülözhetetlen?) járulékok legrosszabbika. Am ha se minősítés, se elnézés, se lokalizálás, hanem egyszerű ténymegállapítás, akkor meg bizonnyal felesleges szószaporítás, hiszen ha nincs (ahogyan nincs) többségi író, úgy nem lehet kisebbségi sem. Lám, a csoportképen sem látható közöttük a különbözés. Mire fel lenne? Ha a kisebbségi író kisebbségi regényt ír, akkor a többségi többségit írna? A szerepminta. Herceg János 85 éves, és életműve, ezzel együtt az életrajza is, többet érdemel a jelentős írói teljesítményeket és a hosszú életeket megillető őszinte, szívből jövő, baráti tiszteletadásnál. Sorra lehetne most venni az író munkáit. Az 1933-ban kiadott Viharban kötet sokat emlegetett Kekez Tuna-novelláinak világától az 1986-ban megjelent Összegyűjtött elbeszélések három vaskos kötetéig, és tovább, a legújabb, emlékező-jellegű történetmondásokig. Körül lehetne írni a regények világát, az 1937-ben Budapesten kiadott Tó mellett város címűtől, a kulcsregényen, amilyen a népszerű Ég és fold, az ellenutópia regényein, amilyen az 9
