Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 10. szám - Bányai János: Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel)
Bányai János Vajdasági, magyar, író (Herceg Jánosnak tisztelettel) M , v k „ JL WM. egrajzolható-e a kisebbségi író portréja? Tartozik-e az írók egy részéhez olyan megkülönböztető szerepminta, lét- vagy gondolokodásforma, amely - a történelem és földrajz speciális diktátumára hallgatva - indokolttá teszi a nevük mellé ragasztott kisebbségi minősítést? Vannak természetesen kisebbségi - mondjuk, magyar - írók. De van-e értelme, és milyen értelme van az ilyen megkülönböztetésnek? Ha kérdezem, akár le is mondhatok a minősítésről. Ám a szó elhagyásával nem lépem-e túl a veszteség elviselhetőnek vélt határvonalát? Nem tűnnek-e el a kisebbségi megjelölés elhagyásával olyan írói szerepminták, amelyek nélkül a magyar irodalom szellemi és tartalmi színképe szegényedne el? Olyan író portréját keresem, aki azon felül, hogy író, ami önmagában sem valami dicső foglalatosság, még kisebbségi is, ami bánkódást, szomorúságot, a lélek és a szív fájdalmát kelti (keltheti) némely jóérzésű emberben. S ezzel már ki is repült a gondolatmenet az irodalom pályájáról. Vagyis, ha az íróhoz hozzáírják még azt is, hogy kisebbségi, akkor mintha már nem is az irodalomról, hanem annak alkalmazásáról, afféle alkalmi, utilatirisztikus „irodalomról” lenne szó. Ilyesmiről, meg nemzet- és fajmentő siránkozókon kívül, kinek volna kedve beszélni. Megrajzolható-e valóban úgy a kisebbségi író portréja, hogy az valóban fróportré legyen és eközben ne lépje túl az irodalomról való beszéd kényes és vitatható határvonalát? Eleve vesztésre ítélt vállalkozás lenne? Elképzelek most egy csoportképet. Nem minden (megbocsáthatatlan) irónia nélkül, úgy képzelem el, hogy ez a kortárs magyar írókat ábrázoló kép ugyanazon a - kimondom a nevét is, J.V.Sztálin nevű - hajón készül(hetet)t, amelyen Daniló Kis szerint (a Borisz Davidovics síremléke hetedik, A.A. Darmolatov rövid életrajza című fejezetéből tudjuk) „százhuszon-valahány író” „az éppen frissiben befejezett Fe- hértenger-balti-csatomát” tekintette meg. És közben fényképezkedett. Az írók ezt- azt megtekintenek. S ilyenkor csoportképek (is) készülnek róluk. S ezeken a képeken jól kivehető egy-egy író arcéle. Mint ama A. A. Darmolatové, aki ,A semmibe merengve, fehér öltönyben, kigombolt ingben a hajókorláthoz támaszkodva áll.” Ilyennek képzelem azt a magyar írókat ábrázoló csoportképet is. Mondjuk a hajó (lehet más nevű is) fedélzetén, vagy a hajókorláthoz támaszkodva „százhuszon-valahány” magyar író, akik között van szakállas és bozontoshajú, kopasz és elmélázó tekintetű, nevető és gondjaiba feledkező, van köztük kalapos és csokornyakkendős, sőt olyan is, aki (asszonyíró lévén) szoknyát visel. Mindenféle író hát a csoportképen, jól látható, hogy valamilyen hajón készült a kép, és egy sincs közöttük, aki hasonlítana a másikra. Különböznek. Mint a levelek a fán. De ha valaki - jó- vagy rosszkedvében, ironikusan vagy pátoszbeli szívszorulással - a kisebbségit keresné köztük, egyszer csak belátná, hiábavaló a nyomozás, bármennyire is különböznek egymástól az írók, egyikük sem viseli homlokán a kisebbségijeiét és bélyegét, azt a 8
