Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Kántor Lajos: A csend és a szó
Kántor Lajos A csend és a szó M. 0/ omantikus hangszerelésben így összegezhetném e hozzászólás címét: „Levél Horváth Imre nyitott sírgödre mellől”; hozzátéve a levél keltezését: Nagyvárad, 1993. április. Minthogy azonban korábban sem voltam az irodalmi romantika híve, most éppen nem akarok így fogalmazni. Persze, attól a tény tény marad. A szerkesztői felkérés az elfeledett értékek körüljárására, egyes régebben megjelent, s akkor az (irodalmi) érdeklődés előterében állt művek új ráolvasására bennem összhangot valóban Nagyváradon keltett. Akik ott voltunk a váradi költő, a négysorosok mestere temetésén, és hiába vártuk, hogy a Magyar írók Szövetsége nevében is megjelenjék valaki, szóljon két szót és letegyen egy koszorút, bizony a figyelmetlenség és háládatlanság mellett a tájékozottság, az érdemi tudás hiányát is felsoroltuk a vélhető okok között. Igaz, mi erdélyiek is csak néhányan jöttünk el végtisztességtételre, nagyobbrészt „váradi-ügy” maradt ez a búcsúztatás. Nem érdemes hát folytatni a szemrehányást. Talán érdemesebb az irodalom és a társadalom (olvasó társadalom) önszemléletére kérdezni rá minden ilyen (ismétlődő!) alkalommal. A nyolcvanhét éves korában elhunyt Horváth Imre példájánál maradva: mondjuk az ötvenes vagy a hatvanas (de még a hetvenes) években is országos és országhatáron túl ívelő eseménnyé tették volna az élete bizonyos szakaszaiban ünnepelt költő halálát. Az irodalompolitika nyilván mindenkor végzi a maga dolgát. Gondolom azonban, nem ez a Forrás ankétjának a témája. Hanem az, hogy az utókor hogyan megy el bűnös (vagy érthető) nemtörődömséggel bizonyos művek, életművek mellett, s mi kell a feltámadáshoz. Vannak, tudjuk, jól megmagyarázható újrafelfedezések, mint ahogy (és bizonyára ez a gyakoribb, a természetesebb) az a bizonyos idő-rosta végzi a maga dolgát. Egyébként az életben levőknek nagyobb az esélye — mert több a barátjuk, kapcsolatuk, sűrűbbek az érdekössze- szövődések (amelyek szintén születnek, virágoznak és elhalnak). Az élő irodalom: hangos irodalom. A szerzők hangosan követelik ugyanis a maguk (dicsőség és anyagi) részesedését. Az írói, költői szó azonban a csendben hangzik igazán. A lírikus Horváth Imre például pályája legjobb pillanataiban (már ami az alkotást s nem a jólétet, hivatalos elismeréseket, kitüntetéseket illeti) a csend költője tudott lenni. Gyűlölködő, háborús világban (egy régebbiben, 1939 és 1947 között) két- és négysorokba tudta tömöríteni a döbbenetét, a fájdalmat, a kiszolgáltatottságot. Most, a szerző halála utáni napokban újraolvasva ezeket a verseket, csak azon csodálkozom, miért nem veszi tudomásul a magyar irodalom, hogy Pilinszky mellett (korban előtte) volt, van egy másik nagy humanista klasszikusunk. Horváth Imre Nagyváradon élte ugyan le hosszú élete nagy részét, ám ez nem lenne szabad, hogy oka legyen (viszonylagos) ismeretlenségének. Itt nem lehet a fordítás lehetetlen voltára sem hivatkozni — itt csak magunk között oszthatjuk meg a felelősséget. Lehettek, voltak idők, amikor ezt a költőt is a (politikai) konjunktúra a maga hasznára igyekezett átformálni, kifordítani eredeti önmagából, ami viszont már előbb meg65
