Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)
legfeljebb más fütyülhetett, ő nem, hiszen jól ismeri... Solymosi tovább tombolt, de a karcerbeküldésről lemondott. Janit nem tudta kivel helyettesíteni a betegszobában. Arra viszont volt gondja, hogy a későbbiekben szakadatlanul üldözze, ócsárolja, rontsa hitelét. Ilyen értelemben az elhájasodott raktárosőrmestertől a szikár, Munteanu nevezetű századparancsnokig mindenkit az ujja köré tekert. Jani az egészségügyi központtól a konyháig és vissza szinte naponta találkozott az ót egyre érdeklődőbben megbámuló Solymosinéval, de többé soha nem köszönt neki; kimutatta neheztelését. Helytelenül tette. Hovatovább az őrségbe sorolt, „oblemocsok” Dinu is leplezetlen kárörömmel meresztette rá szarvasmarha-szemét. Tudomásul vette: szanitécség ide, szanité- cség oda, lába alatt inog a talaj. Volt egy hozzá közelebb álló „bajtársa” a szabóműhelyben, a Nagybánya melletti Somkútra való, magyarul idegenes kiejtéssel beszélő Tamás János. Adandó alkalommal neki panaszolta el Solymosi főhadnagy „ármánykodásait”. Tamás laza, öltögetésben „bejáródott” jobb csuklóját hajlítgatva legyintgetett: Semmiség, semmiség, mondta fanyar pofával. 36. Ezerkilencszáz-kilencvenegy január huszonegyediké, hétfő reggel, hét óra harmincnyolc perc. Magyar idő. Az író ugyanis Budakeszin, a Pataki Ferenc utca két szám alatt, özvegy Körtvélyesi Ilona dohos-nyirkos garázs-albérletében, feleségénél tartózkodik. írni készül. Az Öböl-háború ötödik éjszakája múlt el, jelenti a Kossuth Rádió. Irak még kitart, de nem vitás, hogy sorsa meg van pecsételve. Az író lelkivilága zaklatott. (Miért is ne lehetne az?) Még Nagybányán, január tizennegyedikéről tizenötödikére virradólag Icával egy eléggé titokzatos, beugrókkal ellátott körfolyosón közlekedett. Rétegesen lerakodott szemétben gázoltak, de nem szennyeződtek be. A körfolyosó egyik beugrójában Bodor Adám, Erdélyből Magyarországra telepedett író alacsony asztalkánál kuporogva dolgozott. A közelében, holmi szűk, négyszögletes ablakban meztelen nő könyökölt. Elhasznált emlői a fehérre festett, keskeny párkányra löttyedtek. Harminc másodpercnyi járásra báró Kemény János ült öblös bőrfotelben. Zoknis, papucsos lábait egymásra vetve a „sajátos erdélyi- ségről” értekezett. Az író és felesége szorgalmasan helyeseltek, ami a Solymosi főhadnagy tiszttársainak „feltételnélküli helyeslésével” lehetett egyenértékű. Jani napokra megbénult; tehetetlenül, tanácstalanul várta, mi készül ellene. Nem csupán az óriáskígyó Solymosi leste őt, a meglepett áldozatot lecsapásra készen, hanem a mindaddig mellőzött vipera-Dinu is, hogy alkalomadtán rögtön megmarhassa. Sátáni vigyorával fel-feldübörgött az emeletre, nyitogat- ta a műszerek tárlóit, a nikkelezett keretes üvegszekrényeket, elbeszélgetett az ágyban fekvő betegekkel, megmérte a lázukat, tapintgatta az ütőerüket, érdeklődött, milyen a székletük. A történetesen nemi fertőzésben szenvedők kifejlett padlizsán méretűre duzzadt hímtagját körülményesen megnézegette; érdeklődött, melyik takarítónőtől, konyhalánytól kapták a bajt. A katonák sosem adtak egyenes választ. Féltették a velük bokorba bújó, mégiscsak kelle- metes fehércselédeket. Egyszerű szőrvágás, mondták fitymálóan a különben illetéktelen (akkor még illetéktelen) Dinunak. Jani nem avatkozott Dinu dol15
