Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 5. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részletek)

gába, sőt többször megkérte: ügyeskedjék, amíg ő átmegy barátkozni a szabókhoz, cipészekhez, fegyverjavítókhoz. Tamás János kapcsán elsősorban a szabóknál szeretett időzni. Ez az alaposan meglazult „eresztékű”, fűrészporral hanyagul kitömött rongybábura ütő, nagysomkúti őrvezető roppant érdekesen barátkozott; úgy igyekezett lelket önteni a történetesen megszorult „bajtársba”, hogy az összes számba jöhető hátrányos következményt elősorolta. Zajosan, tele szájjal, örvendezve sorolta elő, amitől az érintett (érthetetlen módon) megnyugodott. Tamás falusi román környezetben nőtt fel, borzongva szerette a babonasággal kapcsolatos történeteket; a ráolvasást, a rontást. Azonkívül, ha Jani hallgatta, olybá tűnt neki, hogy az egész Nagysomkút hemzseg a vérfertőzőktől. Apák rontották meg lányaikat, anyák rángatták ágyba fiaikat, testvérek üzekedtek egymással mindenütt; erdőn, mezőn, házban, ólban, padláson, kukoricagóréban, csutkakúpban, kazalban, boglyában. Történetei me- sélése közben menyecskésen egymásra vetette lábát, mélyen varrása fölé hajolt, hangjában bizonyos megvetéssel-nemtörődömséggel göcögött. Még a cérnát is menyecskésen harapta el. Jani e jellemvonásokat a mesebeli, nyápic szabólegény mellveregető (Hetet egy csapásra!) természetével egészítette ki. Mulatott rajta. Egészen addig, amíg meg nem tudta, hogy Fazekas János húgának csapja a szelet. Ez igen!, mondta Jani meglepetten. Tamás János erre, akárha vadalmába harapott volna, sanyarú képet öltött, erélyes Piha! kíséretében, csak úgy jelképesen, széke mellé köpött, Vasorrú bába!, kiáltott fel, sötétben megijednél tőle. Jani kíváncsi volt; szerinte egyetlen nőnemű lény sem lehet olyan pocsék, hogy a baka meg ne kívánja. Akkoriban Jani is „összeszűrte” a levet valakivel, holmi székelyföldi, falatnyi lánnyal. A hóna aljáig ért. Kimenői alkalmával szeretett volna „révbejutni”, a leányka (leán- ka) azonban ügyesen cselezett; folyton kitért. Végül Jani elcsalta sétálni az erdőbe. Páfránybokorba ültek, szerelmesen csókolóztak, Jani sikeresen oda nyúlt neki, de szörnyűség: nyirkos rongydugóba ütközött a keze. Miért nem szóltál?, kérdezte döbbenten. A leányka ostobán vonogatta a vállát, szemét lesütötte. Jani kikormányozta az erdőből és magára hagyta. Többé nem is köszönt neki. Tamás János ezt az esetet combja huzamos püfölésével fogadta. Szájából, nőiesen érzéki ajkai közül varrótűk meredtek ki, így a vaskos röhögés csak belül rázta, rángatta. Vasorrú bába!, sziszegett elő a „párt- és állami vezető” húgának, állítólag egy bukaresti nagyüzem káderesnőjének kurta jellemzése a tűk közül. Később Tamás a szerelmi együttléteket aprólékosan részletezte. Ezek csattanója szintén tömör volt, mondhatni katonakábító sűrítmény: Fehérmájú. Győzködte Janit: kísérje el a találkáira, lássa a saját szemével azt a... Jani nem ment vele, mégis adódott alkalma a szemrevételezésre. Hát, kinézésre cseppet sem volt alábbvaló Tamásnál, aki hamarosan azzal jött: vasorrú bába el akarja venni... férjül. Mellette megcsinálhatnád a szerencsédet, ugratta Jani. Piha, büdös kommunisták!, köpött szárazát szabó-széke mellé Tamás János. Az író csendben megjegyzi: évek múlva egy népviseletben járó román nőt vett feleségül, ivásnak adta a fejét, mestersége perifériájára szorult. Például „műanyagbeleket” varrt a nagybányai szalámigyárnak. Jani, bár Solymosi főhadnagy lankadatlanul a nyomában volt, gyötörte, jól szórakozott a szabóműhelyben. Éjszakánként, mint erősítés (dublura), őrségbe kellett mennie. Rendszerint félreeső helyekre (posztokra) osztották be. Gheorghe Gheorghiu-Dej villáját embermagas élősövénybe „épülve” vigyázta. Rendsze16