Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Tarján Tamás: A sötétségről való tudás (Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz)

tapasztalata, s most az a panasza, hogy csak a keresztnév cserélődött, a vezetéknév nem - s ezzel ő sem? (A regény összes fejezetcíme zárójelben áll, mintha sem a címek, sem a minden címben megjelenő személynevek nem minősülnének elsőrendűen fontosnak vagy valóságosnak.)

Az alakmás-kérdést különben a keveset nyilatkozó Bodor egyik nyilatkozata tisztán eldönti. Nádor Tamásnak mondta a Sinistráról: „Ilyen történetek szereplője én soha nem voltam, és nem is találkoztam olyan emberekkel, akikkel hasonló dolgok megestek. Egy bizonyos tájat, egy sajátos földrajzi környezetet, persze, ismertem a Kárpátok talán legismeretlenebb részén. Nekem ezeket a történeteket a táj sugallta. Egytől egyig, e tekintetben nincs köztük kivétel.” Ha a Sinistra körzetet — műfaji meghatározása szerint: Egy regény fejezeteit — korábbi okfejtésünkhöz híven a novellákkal egységben szemléljük, akkor az elbeszélésekről is föltételezhető, hogy valóságos és elvont tájélmények (is) ihlették őket. Nem elsőrendűen fontos: „zárójelbe kívánkozik”, hogy az 1936-ban született, fordulatos sorsú, elég sok hányattatást és szabadság-korlátozást megélt Bodornak mely írásai élményalapúak — például a Bányásznapban „ő-e” a két teológus egyike (mivelhogy tanult teológiát is).

A névadásra, névviselésre, a név hitelességére való utalásokkal Bodor eléri, hogy a textusban a név-elemre összpontosuljon a figyelem. Ezzel magát a személyt kezdjük vizslatni, mind erősebben — ahogy a név keltette bizonytalanságok egyre inkább rákényszerítenek a lélektani és a szó szerinti (a mutatónévmást illető) detektívmunkára. A figyelmes hajóskapitány bekezdéseiben az Al-Duna partján málladozó Krompor és Talp föliratú épületről ír: „Fura nevek voltak, két fura nevű ember társult valamikor egymással.” Fölöslegesen informál, nem bízik abban, hogy olvasója is észreveszi a különben önmagában nem jelentős furcsaságot? Másról van szó. Az épület kapuján kilépő (törpe) fiatal lányt innentől majd nem a (hiányzó) saját nevén szerepelteti a fiatal (törpe) fiú, Petke mellett, hanem „a Krompor és Talp-féle lány”-ként. A (kicsinyítő képzős?) nevű fiú és a „kétnevűen névtelen” lány: két fura ember, egy kénytelen és fura vállalkozásban. Nomen est omen — de, Bodornál sokadszor, a név nem annak a sors-előjele, aki viseli, illetve nem azt a sorsot teljesíti be, amelyet előre jelzett. A nőmén est omen kiteljesülő, mély jelentése, hogy — nőmén non est omen.

Ez a -féle utótag a nem tulajdonneves el- és megnevezéseknél is kapóra jön az írónak. Az említetten kulcsszerepű, a regényhez átvezető és címadó novellában, a Vissza a fülesbagolyhoz lapjain egy fiúgyereket ismerünk meg, „aki akkor átmenetileg a Doktor Senior nevet viselte.” (Senior, latin; jelentése: ,idősebb’; ,aggastyán...’). Az apja a fiú kérdésére így jellemzi önmagát: „Én erdészféle ember voltam.” Később, a könyv legutolsó soraiban, újabb kérdésre „föloldja” e -félé-t, megmondja, kicsoda-micsoda az erdész: „Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.” Ha veszünk annyi bátorságot, mint a Zangezurt megfejtő Győrffy Miklós, akkor ezt a pár szót írói önarcképnek kell tekintenünk. Bodor Adám, lelke szerint, az erdőre való. Tehát ül egy tízemeletes irodaházban, és könyvek kézirataival dolgozik szerkesztőként a főváros kellős közepén. Nem ért az emberekhez, tán kerüli is őket, fölöslegesen nem beszél. Tehát mindent tud, vagy elég sokat az emberekről, és a legjobb magyar író, bár nem Tar Sándor előtt, hanem néhány más legjobb magyar író mellett.

A további, a neveket kommentáló példáknak terjedelmi okokból csak a legékesebbjeire térhetünk ki. A fűtő fivére című írásban „Talán csak névrokonának

82