Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Pomogáts Béla: Az időszerű Komlós Aladár (Születésének századik évfordulóján)

gát elért magyar művelődést (tehát a nemzeti irodalom kialakulása óta bekövetkezett fejleményeket) egy alapvető eszmetörténeti dilemma rendjében helyezte el. Ez a dilemma, az ő, de nemcsak az ő véleménye szerint, magyarság és európaiság egymással vitázó és kiegyenlítődést kereső irányzatai között keletkezett. „A kérdés az — állapította meg —, hogy mennyiben legyünk magyarok s mennyiben európaiak, illetőleg melyik társadalmi réteg életstílusa érvényesüljön: azé-e, amely erősebben őrzi a hagyományokat, vagy azé, amely hajlékonyán együtt változik az idővel. Pontosabban: állandóéul ott feszül szellemi életünkben a kérdés, megőrizhető-e a magyarság külső-belső függetlensége, vagy inkább adja át magát erős, nagy szomszédai hatásának.” Ez a dilemma ölt alakot a nemzeti bezárkózás és európai nyitottság, a 48-as függetlenségi politika és a 67-es kiegyezés, a népnemzeti elv és a kozmopolitizmus, a hagyomány és az újítás, „Verecke” és „Dévény” ellentéteiben.

Ennek megfelelően két jól körülírható irányzat küzdelme, egymást váltó befolyása alakítja ki a fejlődés ütemét. Nemzeti igény és európai tájékozódás polemizál, s keresi azt a lehetőséget, amely teremtő egyensúlyra vezet. A nemzeti kultúra igazi érdeke ugyanis, Komlós szerint, éppen ennek az egyensúlynak: a szellemi kiegyenlítődésnek a létrehozása. Gvadányi és Kazinczy egymással küzdő ízlését Kármán, Csokonai és Berzsenyi összefoglalása, a „népnemzeti” iskola és a „kozmopolita” költészet vitáit Ady, Móricz és Babits egyszerre magyar és európai szintézise követi. Az eszmetörténeti fejlődés eme küzdelmes belső rendje rajzolódott ki Komlós Aladár tanulmányából, amely a népnemzeti iskola kialakulásától a modern magyar irodalom kifejlődéséig tekintette át a változásokat. Azt a folyamatot, amelynek révén a „népnemzeti” alapelvek és a „kozmopolita” útkeresés küzdelméből a századforduló „art nouveau”-ja, majd korszerű magyar irodalma és művészete létrejött. A magyar „art noveau” ugyanis magában hordozta a modern magyar művészet összes lehetőségét és igényét; kialakította azt a szintézist, amelynek eredményét a Nyugat aratta le és teljesítette ki.

A kialakult szintézis ilyen módon magyarság és európaiság egyensúlyát valósította meg. Ebben az egyensúlyban egyaránt jelen van a nemzeti kultúra, a nemzeti jelleg elve és jelen van az európaiság igénye, a korszerű irányzatok és az egyetemes mozgalmak felé forduló tájékozódás. Komlós Aladár mindkét mozzanatot lényegesnek tartotta, mindkettőről úgy beszélt, mint a kultúra (a nemzeti kultúra) nélkülözhetetlen eleméről. A nemzeti jelleg védelmének fontosságát azzal a meggyőződéssel hangsúlyozta, amelyet e kérdésben Illyés Gyulánál is tapasztalhattunk: „Magunkat vállalni és tiszta valónkban megőrizni - így Komlós Aladár — nem nacionalizmus, hanem belső harmóniánk parancsa, s megszegése lelki és erkölcsi torzulásokat idéz elő”. Ám ugyanilyen meggyőződéssel állt ki az európai orientáció, az újítás elve mellett. Megnyerő biztonsággal és tisztánlátással fejtette ki, hogy a nemzeti művelődés a hagyomány és az újítás állandó szembesülése és szintézise révén képes csak fejlődni, s hogy minden új érték (ha valóban érték) gazdagíthatja a különben is a történelem kohójában kialakult nemzeti jelleget. „Nemzeti jelleg van - mondja -, de nemzetietlen nincs, csak szokatlan újszerűség. S mily hamar elsorvad az a nemzeti kultúra, amelyet nem táplálnak állandóan idegen áramlatok!” Olyan összegző igény és elmélet kapott ezzel megfogalmazást, amely hasznos irodalomtörténeti mérték lehet a huszadik század magyar művelő- désénak vizsgálata és megítélése során, amely ugyanakkor nemcsak az irodalom recepciója során érvényesülhet, hanem általánosságban is, hiszen megóv attól, hogy akármiféle szélsőséges felfogás, gondolkodás fejtsen ki hatást.

Komlós Aladár általában irodalmi portrékat rajzolt, és az írói művekben, életművekben alakot öltő eszmetörténeti folyamatokat kísérte nyomon, egyszersmind

75