Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Pomogáts Béla: Az időszerű Komlós Aladár (Születésének századik évfordulóján)

azonban a fejlődés szociológiai és történelmi körülményeire is figyelt. Hiteles képet rajzolt a nemzeti, illétve az európai elv feltűnésének és vitájának, a szintézis kialakulásának társadalomtörténeti hátteréről és motívumairól. Jól látta, helyesen hangsúlyozta, hogy a Nyugatnak nemcsak művészet- és művelődéstörténeti jelentősége volt, hanem általánosabb gondolkodástörténeti szerepe és politikai mondanivalója is. „Dévénynél — írta — egyszerre tört be naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, szocializmus”. Szocializmuson ő persze az egyenlőség demokratikus eszméjét értette, akár Ady vagy Jászi, és nem azt az emberellenes gyakorlatot, amelyet aztán 1948 után kellett tapasztalnia és elszenvednie. Az ő szocializmusa a szociális érzékenységnek és felelősségvállalásnak abból az erkölcsi készségéből eredt, amelyet a Nyugat is képviselt, különösen történetének első évtizedében. Ugyanakkor nem tagadta meg a haladó szerepet a két világháború közötti Nyugattól sem (amelynek józan és igazabb megítélését nehéz időkben, 1952-ben szorgalmazta Haladó hagyomány-e a Nyugat? című vitaírásában). Ebben az időben az elért eredmények: „a magas irodalmi kultúra és a szellemi szabadság” védelmében látta a folyóirat progresszív jelentőségét. Nem véletlenül, minthogy az ötvenes évek diktatórikus uralma éppen ezeket a fontos — Komlós Aladár számára létfontosságú és megkerülhetetlen - követelményeket sértette meg. A Nyugat eszményeinek állandó kinyilvánítása következtében Komlós tulajdonképpen a magyar értelmiség antitotalitárius szellemi ellenállásában vállalt igen nagy szerepet.

A Nyugat-értékelés következetessége mellé sorakoznak a tanulmányíró Komlós Aladár más erényei. Minden művében, igazi filológus módjára, hatalmas anyagot mozgatott meg, mindig a forrásokig hatolt, számításba vett olyan adatokat is, amelyeket sokáig homályban hagyott a kutatás. Nem elégedett meg pusztán a magyar fejlemények tárgyalásával, a vizsgált folyamat európai összefüggéseit is felderítette, különös haszonnal azokat, amelyek a Monarchia más nemzeteinek kulturális életével hozták kapcsolatba, illetőleg analógiába a hazai eseményeket (például a cseh irodalomban zajló „kozmopolitizmus”-vitával a magyar polémiát). Ilyen módon szorgalmas és eredményes kutatója lett a közép-európai nemzetek kulturális kapcsolatainak és egyik előfutára annak a stúdiumnak, amelyet manapság „Monarchia-kutatásnak” nevezhetünk. Sohasem maradt meg az irodalom- történet szűkebb keretei között: a zene- és művészettörténetben is figyelemmel kísérte a közös eszmetörténeti változásokat (ezért foglalkozott például Bartók muzsikájával vagy a századforduló építészetével, festészetével). Bátran nyúlt hozzá olyan polémiákhoz, amelyekre eddig feledést borított az irodalomtörténeti kegyelet (például Arany és Vajda ellentéteihez). A korszerű irodalomtörténetírás felelősségével dolgozva arra törekedett, hogy kibontsa az idő, a félreértések és félremagyarázások burkából az egykori esztétikai és poétikai fogalmakat, s így rekonstruálja eszmetörténeti értelmüket. (Például a népiesség, a népnemzeti elv, a kozmopolitizmus, a szecesszió, ahogy ő nevezte: az „art nouveau” fogalmait. Különösen ez utóbbi megfelelő értelmezésére törekedett.)

Tanulmányainak egyik legnagyobb erénye, hogy a megvilágításra kiszemelt témát mindig az aktuális mondanivaló kibontásának igényével közelítette meg, az időszerűség közegébe emelte. A magyarság és az európaiság egyensúlyáról zajló vita központi szerepet tölt be a jelen szellemi életében is. Komlós Aladár fejtegetéseiből és adataiból kitetszik, hogy ma is a régi polémia folyik tovább, többnyire régi érvek csapnak össze, már lezártnak tartott kérdések intéznek újra kihívást a történészekhez, irodalmárokhoz és publicistákhoz. Ezért írhatta Komlós Aladár egyik könyvének bevezetőjeként: „Megint a Nyugat? Még mindig a Nyugat. Mert törekvései még ma sem vesztették el időszerűségüket, alkotásai értéküket, s még

76