Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
talán még többre is. A fenti három törzsből származó emberek három szakaszra osztották föl az Uzbojt, mindegyik törzsnek egy harmadnyi jutott a folyóból. Az Uzboj partjai virágzó, népes oázisokká váltak, telepek, kertek, ültetvények nőttek ki a földből. A sivatag kellős közepén pezsgő élet alakult ki. Lám, mire képes a víz! A víz mindennek a kezdete. Az első táplálék. A föld vére. Az emberek a vizet három hullámvonallal ábrázolták. A vonalak fölé halat rajzoltak. A hal a szerencse jelképe volt. Három vonal meg egy hal az életet jelentette. A folyón kereskedőhajók közlekedtek. Errefelé ment az áru Indiából Anatóliába, Khorazmiából Perzsiába. Az Uzbojt az egész világon ismerték. Azokban az országokban, ahol voltak írástudó emberek, számos, erre vonatkozó feljegyzés található. A görögök, a perzsák és az arabok is említést tesznek a folyóról. Az Uzboj partján barátságos karavánszerájok sorakoztak, ahol az evezősök megpihenhettek, szállást és ételt kaphattak. Dov-Kalában, Orta-Kujuban és Talajtanban vásárokat tartottak, ahol az emberek kiváló, export minőségű árut vehettek. Az Uzboj menti emberek a szent köveknek hódoltak. Jellemző tulajdonsága ez a sivatagban élőknek, akik tisztelnek mindent, ami körülöttük található — a köveket, hasadékokat, kutakat, fákat. Ahol szent kő feküdt, ott nem volt szabad harcolni. A kő megmentette az embert a haláltól. Koncentrált erő volt a kőben, az egyszer s mindenkorra adott, örök formába zárt erő. A kő megcsókolása szinte érzéki örömmel töltötte el az embereket. Hasid mondja, hogy figyeljem meg azt a részt az „Utazások”-ban, ahol Abu Abd Allah Mohammed ibn Abd Allah ibn Mohammed ibn Ibrahim al-Lavati at-Tandzsi, akit csak mint Ibn Batutát, a Kelet országaiban pedig mint Samsz ad-Dinát ismertek, azt úja, hogy „a száj végtelen édességet érez, amikor megcsókolja a követ, annyira, hogy szeretné azt vég nélkül csókolni”. Az Uzboj menti emberek számára a kő isteni lény volt. Az embereket akkoriban olyan dolgok foglalkoztatták, mint a víz elosztása. Dedukciós módszerrel ezt könnyen megállapíthatjuk. Még a Forradalom után is, míg be nem vezették a reformot, a vízelosztás a türkmén ember számára ugyanolyan fontos volt, mint a háború kitörése vagy a békekötés. Tulajdonképpen ettől függött minden. A víz csatornákon — arikokon — jutott el a földekre. A víz elosztása a fő ariknál zajlott. Ha jó tavasz volt, a vízelosztás ünnep volt. De a jó tavasz errefelé ritka. Előfordul, hogy egész évben mindössze annyi csapadék esik, amennyit Európában egyetlen eső hoz. De az is megtörténhet, hogy a teljes évi csapadék két nap alatt lezúdul a földre, aztán már csak szárazság van. Ilyenkor a vízelosztás háborúvá változott. A csatornák mindkét oldalán temetők húzódnak, az arikok alján emberi csontok hevernek. A gazdagoknak nagy arikjaik voltak, a szegényeknek kicsik. A szegény megpróbálta titokban elhúzni a zsilipet, hogy kicsit több vizet engedjen a saját csatornájába. A gazdag üldözte az ilyen praktikákat. így festett akkor az osztályharc. A víz spekulációk tárgya, feketepiaci áru lett. Volt víztőzsde, vízhausse és vízbessz, volt vízkrach. Voltak, akik vagyonokat kerestek a vízen, mások egész vagyonukat elvesztették. Különféle szokások jöttek divatba, ezeket majd csak a Forradalom törölte el. A nőknek nem járt vízfejadag. Csak a nős férfiak kaptak vizet. Az apa, akinek fia született, a csecsemőt összeházasította egy felnőtt lánnyal. A csecsemő mint házasember kapott vízfejadagot; így próbáltak meggazdagodni azok, akiknek sok fiuk született. Csak 1925-ben hagyta jóvá a Türkmén Tanácsok I. Kongresszusa azt a forradalmi dekrétumot, amely megtiltotta a csecsemők házasodását, és a nőknek is juttatott vízfejadagot. Mindenki igyekezett minél közelebb lakni az Uzbojhoz. A folyó vizet, vagyis életet hozott. Partjai mentén vezettek a karavánutak. Az Uzboj vizében úsztatta 65
