Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
teázó helytől. Az iráni határ egy órányira autóval, Moszkva viszont messze van — 4300 kilométer, Varsó még messzebb — több, mint ötezer kilométer. 1935-ben egy csapatnyi türkmén elindult lóháton Moszkvába. Közel három hónapig lovagoltak nap mint nap, pontosan 83 napig, s ez a rekord bekerült „A Türkmén SZSZK Története” című könyvbe. A piacon vannak zöldségárusok is, azaz kolhozparasztok, akik a kertjükben, telkükön termett zöldséget árulják, vannak gyógyszerárusok (a gyógyszert itt piacon is árulják), vannak államosított antikváriusok és fodrászok. Több is van ez utóbbiakból, de mind férfi fodrász. A türkmén nők vakorcsba fonják a hajukat, nincs szükségük fodrászra. Van itt egy ceruza- és füzetárus is, úgy izzad, úgy csöpög, folyik róla a víz, mintha egyfolytában zuhany alatt állna. „ Uzbek! — kiáltja a teaárusnak — davaj csajul” És önti magába a forró italt, egyik tálkával a másik után. „Polgártársak! — kiabálja egy perc múlva — Kulturálódjanak! Vegyenek füzeteket! Vegyenek füzeteket!” Az egész piacot aszfalt borítja, az utcákat szintén. Az utakon közlekedő autóbuszokban olyan a hőség, mint a martinkemencékben. Az utcák mindkét oldalát fák szegélyezik, sok a fű és a virág, látszik, hogy nagy gondot fordítanak a zöldre, a város gondozott és tiszta. A fák árnyékot vetnek, de egy másfajta, lélektani funkciójuk is van. A zöld növényzet jelenléte enyhíti a gyötrő klausztrofóbiát, a zárt helytől való szorongást, amelyet az oázislakó tapasztal. A letelepedett ember fél a sivatagtól, retteg tőle. Itt pedig elég kimenni a város szélére, néha csak az udvar végébe, s máris ott a sivatag. A sivatag behatol a városba, beszórja homokkal a tereket, utcákat. Nouakchottban — a Szaharában fekszik — a szél által összehordott homokot ugyanolyan rendszerességgel takarítják az aszfaltról, mint nálunk télen a havat. Láttam az Atar oázisban férfiakat, akiknek az volt a dolguk, hogy folyamatosan kiássák a datolyapálmákat a homokból, amellyel a sivatag betemeti azokat a legfelső levelükig. A sivatag ostromolja a házakat is, ezért nincs ablakuk, vagy ha van is, azt egyszer s mindenkorra gondosan bezárják. Abban a klímában! Dehát így tud az ember védekezni a por ellen, amely rongálja a lakást, a tartalékokat, a vagyont. A fák azt a megnyugtató érzést keltik az emberben, hogy az oázis nem egy sivatagi erők által szünet nélkül ostromolt szigetecske, hanem az emberek és növények iránt jóindulatú nagy föld egy része. Ashabad kétszeresen is fiatal város. 1881-ben kezdett kialakulni, amikor az orosz katonaság, a türkmének ellenállását leverve, katonai erődítményt épített itt. Az erődítményt lassan utcák vették körül, kiépült egy kis város. 1948-ban, az újkori történelem egyik legsúlyosabb földrengése következtében a város 15 másodperc alatt eltűnt a fold színéről. Azelőtt itt csak egy temető volt, emlékszik vissza Misa, a földrengés után lett tizenhat. Az egész városból csak Lenin emlékműve maradt meg épségben. A ma látható Ashabad a természeti katasztrófa után szinte az alapoktól újonnan fölépített város. A régiségek kedvelőinek itt nincs mit nézegetniök. Rasid megmutatta a térképen, merre folyt az Uzboj. Az Uzboj az Amu-darjából eredt, átszelte a Kara-Kum sivatagot, és a Kaszpi-tengerbe ömlött. Szép folyó volt, mondta Rasid, hosszú, mint a Szajna. Ez a folyó meghalt, mondta, és halála háborút robbantott ki. Hozzátette, hogy az Uzboj történetét Juszupov régész kutatta. Az ő véleménye szerint a folyó váratlanul és viszonylag nemrég, talán ötezer éve bukkant fel a sivatagban. A vízzel együtt halak és madarak is jöttek. Aztán megjelentek az emberek. Az ali-ili, a chizr és a tivedzsi törzsekhez tartoztak. A türkmének akkoriban száztíz törzsre oszlottak, de 64
