Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

Látott sivatagot, és látott oázist, vagyis látta az egész világot, amely végeredményben erre az egyetlen felosztásra vezethető vissza. Egyre több ember jön a világra, az oázisok egyre zsúfoltabbak lesznek, még Európa nagy oázisai is, nem számítva a Gangesz vagy a Nílus oázisát. Vajon az emberiség, amely sivatagokban született — minden adat ezt bizonyítja — nem kényszerül-e vissza oda, ahol a bölcsője volt? És akkor kihez jön tanácsot kérni ez a verejtékben úszó városi az átforrósodott Fiatjával, a hűtőgépével, amelyet nem lesz hova csatlakoztatnia? Nem kezdi-e keresni az ősz szakállú türkmént, a turbános tuareget? Ok tudják, hogy hol vannak kutak, vagyis ismerik a túlélés és megmenekülés titkát. Az ő skolasztikától és doktrinerségtől mentes tudásuk azért nagyszerű, mert az életet szolgálja. Európában a sivatagi népekről azt szokás írni, hogy elmaradottak, sőt, szélsőségesen elmaradottak. Senki sem gondol arra, hogy így nem lehet ítélkezni olyan népekről, amelyek az emberre nézve legszörnyűbb körülmények között évezredeken át fenn tudtak maradni, s kialakították a legértékesebb, mert praktikus kultúra típusát, amely egész népek számára tette lehetővé a létezést és fejlődést, miközben ugyanezen idő alatt számos megtelepedett civilizáció szűnt meg létezni, s tűnt el örökre a föld színéről.

Sokan úgy gondolják, hogy az ember kényszerűségből ment a sivatagba, mert nem volt más lehetősége. Pedig pontosan fordítva történt. Türkméniában azok mehettek a sivatagba, akiknek állataik voltak, vagyis a tehetősebbek, a nomád kóborlás a gazdagok privilégiuma volt. „A sivatagban tartózkodás — mondja Gabriel professzor — megtiszteltetés, a sivatag kiválasztott terület”. A letelepedés a nomád ember számára mindig végső szükségszerűség volt, egyfajta életkudarc, lesüllyedés. A nomádot csak erővel lehet letelepíteni, gazdasági vagy politikai kényszerrel. Nem ismer olyan árat, amelyért föladná a sivatag nyújtotta szabadságot.

Elképzelhető-e az emberi civilizáció anélkül a hozzájárulás nélkül, amellyel a nomád népek gazdagították? Vegyük az Arany Hordát és a Timuridák államát! A középkor legnagyobb birodalmai voltak. A világirodalom leghosszabb eposza, a „Manasz”, amely 40 kötetre rúg, egy nomád népnek - a kirgizeknek — a nemzeti epopeiája. Vagy vegyük pz indiai művészet fejlődését a nomád Nagymogul dinasztia uralkodása idején! És meg kell említeni az iszlámot mint jelenséget, amely tizenhárom évszázad óta fejti ki hatását a világ történelmére, s még mindig a terjeszkedés jellemzi, s az egész földgolyón vannak hívei Szenegáltól Tunéziáig, Mongóliától Zanzibárig.

A legfigyelemreméltóbb azonban mégiscsak az, hogy azokban az évezredekben, amikor nem ismerték a repülőgépet vagy még előbb a gőzhajót, a nomád vándornépek — az egyetlenek, akik a lakatlan terek legyőzésének nagyszerű és biztonságos művészetével rendelkeztek — ők voltak azok, akik állandó vándorlásaik puszta tényénél fogva a történelemben először valóban világméretű mass-communications rendszert alkottak azzal, hogy városról városra, kontinensről kontinensre, a világ egyik végéből a másikba szállították nemcsak a fűszereket és a datolyát, hanem a könyveket és leveleket, politikai eseményekről és tudományos felfedezésekről szóló tudósításokat, az emberi értelem és képzelet nagy alkotásainak eredeti vagy másolt változatait is, s ez tette lehetővé a szétszórtság és elszigeteltség évszázadaiban az emberiség eredményeinek állandó cseréjét, a kultúra fejlődését.

A mellett a hely mellett, ahol az öreg türkmén, a kisfiú és én teázgatunk, áll egy asszony egy kosár rózsával. „Polgártársnők — kiabálja — ne feledkezzenek meg a rózsákról!” Ashabadi rózsák: súlyosak, ájultak. Senki nem vesz virágot, ilyenkor a piac kiürül, ilyen a sivatagi délidő. A hőség rátelepedett Ashabadra, a város zsibbadtan, hallgatagon fekszik a napsütésben. A szállodám száz méterre lehet a

63