Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 10. szám - Ryszard Kapuscinski: A Birodalom (III. rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

isten a szépség által fejezte ki magát. Minél szebb egy alkotás, annál teljesebben jelenik meg benne az isten. Ez volt számukra a jelenségek értékelésének kritériuma.

Az emberi arcban keresték az istent.

S bár muzulmánok voltak, istent a szép nők arcában látták.

Azerbajdzsán világhírű költője a XII. században élt Nizami Gandzsevi. Kanthoz hasonlóan ő sem hagyta el soha szülővárosát, Handzsit, a mai Kirovabadot. Hegel azt mondta Nizami költészetéről, hogy lágy és édes. „Éjszakánként — írja Nizami — fénylő versgyöngyöket halászok száz tűzben égetve agyamat”. Milyen bölcs az a megjegyzése, hogy „a szó terének tágasnak kell lennie”. Nizamí filozófus volt és epikus, foglalkozott logikával és grammatikával, sőt, kozmogóniával is.

Azerbajdzsán, amelyet egyik oldalról Törökország, másik oldalról Irán szorongatott, nem tudta kiharcolni autonómiáját. Volt itt ugyan egy sereg fejedelemség, de mind helyi jelentőségű. Azerbajdzsán több évszázadon át Irán provinciája volt. 1502—1736 között Iránban a Szefita dinasztia uralkodik, ez a család Azerbajdzsánból származik. Az ő uralkodásuk alatt élte Irán a virágkorát. Az azerbajdzsán nyelv azonban nem az iráni nyelvcsoporthoz tartozik, hanem a törökhöz. Kevesen tudják, hogy a Szovjetunióban a török nyelvcsoport a legnépesebb. Ide tartoznak ugyanis az üzbégek, tatárok, kazahok, azerbajdzsánok, csuvasok, türkmének, baskírok, kirgizek, jakutok, dolgánok, karakalpakok, kumükök, gagauzok, tuvák, ujgurok, karacsajok, hászok, csulimik, altájok, balkárok, nogájok, törökök, sorok, karaimok, a krími zsidók és a tofalarok. Az üzbég a tatárral, kirgiz a baskírral stb. szót értenek egymással; ki-ki a maga nyelvét beszéli, de értik egymást.

Este Nik-Nik azt mondja, másszunk föl egy magas toronyba.

A toronyból látni fogom, hogyan világít Nyeftyanije Kamnyi (a. m. Olajkövek — A ford.), és Nik-Nik azt mondta, nem mehetek el úgy, hogy ezt nem láttam. A torony a tengerben áll, a tenger fekete, bár Kaszpi-tenger a neve, én pedig megyek fölfelé az égbe; a lépcsőfokok recsegnek, mert deszkából vannak, az egész tornyot deszkából ácsolták, és fólmegy egész a csillagokig, a szél úgy ringatja, mint egy kórót, de a torony áll, gnyotsza nye lamjotsza (a. m. Hajlik, de nem törik — A ford.). Ezeken a lépcsőkön kapaszkodom fölfelé az égbe, amely sötét, vagyis fekete, mint a tenger, mintha szurokba lépnék, már inkább nem is nézek sehova, szeretnék megállni, de hallom, hogy Nik-Nik jön utánam, megyek hát én is tovább, a sötétségbe, az örvénylő, fekete kürtőbe. Minden irreálissá válik, mert már semmit sem látni, vagyis csak egy darab gyalulatlan, szálkás deszkát látok, egy fadarabot, amely teljesen esetleges helyen, mintha az égbe volna szúrva, s absztrakt, valószerűtlen módon mered a sötétbe.

Nik-Nik! — kiabálom.

Mert — világos, ugye? — egyedül maradtam azzal a deszkával valami furcsa szituációban, már szinte súlytalanul, egy meghatározhatatlan helyen lebegve, mert a deszka mögött csak a sötétség volt, sehol egy vonatkoztatási pont, hogy meghatározhassam a koordinátáimat, semmi esélyem arra, hogy járjak egy kicsit, rágyújtsak, nyugodtan eldöntsem, hogyan tovább, de legfőképp azt nem tudtam, mit csináljak a deszkával. És így álltam ott a sötétben ostobán, értelmetlenül, míg meg nem hallottam Nik-Nik hangját valahol alattam, a galaktika alsóbb régióiban.

— Látod? — lihegte Nik-Nik, akit rég elveszítettem a szemem elől. Csak most néztem le, egyébként jókora félelemmel, mert tériszonyom van.

Megpillantottam a várost.

61