Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)
Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó Az 1986-os első kötet után közel egyidőben két új munkája is megjelent Imre Flórának. A Merőleges idő lényegében Az Akropoliszra néző terasz közvetlen folytatásának bizonyul, a Rondó folytatás is, változás is. A pályakezdés vallomása szerint „Költészet, műfordítás, klasszika-filológia — egyetlen nagy szerelem”. S valóban így van: az antik táj és kultúra, s annak mai képe, főként a görögség világa meghatározónak bizonyul a vers minden szintjén. Legelőször is a formakezelésben. Maga a forma is kulcsfogalom a versek világában, s alapélmény a megformált valóság: háromezer év emlékei és azok mai látószöge nemcsak a művelődési hagyományra vonatkoztatható, hanem arra a táj- és természetélményre is, amely a természet állapotában és annak értelmező befogadásában is látja a művelődési hagyományokat. így olyan klasszicizáló versek sora született, amelyeknek eszménye a „magába-forduló tökéletesség” (Kosztolányi), de olymódon, hogy az ifjúság csodaváró hitével még nem akart tudomást venni a kétféleképp is zajló időről: sem az évezredek hozta változásokról, sem azokról, melyek az ember egyetlen életét kísérik. A klasszicizálás az ezredvégen olyan kortendenciának mutatkozik, amely sokkal több divatjelenségnél, s több annál is, hogy a posztmodem valamiféle mellékösvényének tekintsük. Mint minden visszatérés, ez is veszélyeket rejt azonban magában: a rátalálás érvényessége nem jelenti önmagában a kimondásét is. A pályakezdés még inkább egy gyönyörűnek tudott mesterség — nagyszerű régi és újabbkori mesterektől eltanult — mestervizsga-szintű továbbvitelét jelenti. Az antikok — s minden későbbi követőjük mellett a legközelebbi mestereket egy Szárnyasoltár is megidézi: Vas István, Nemes Nagy Ágnes és Lator László monogramos megnevezésével. A Nyugat harmadik nemzedékének klasszicizáló formakultuszához, s a hozzájuk közvetlenül kötődő új holdasokhoz csatlakozott tehát Imre Flóra - nem elsőként, mégis szükségszerűen és következetesen. S az első kötet és a Merőleges idő versei elsősorban azt a küzdelmet mutatják fel — elrejtve a derű és könnyedség mögé — amely azért folyik, hogy a hagyományok világából saját világ szülessen. S a Rondó verseinek fényében úgy látszik, hogy a legfőbb akadály idáig a túlzottan tisztelt klasszicizálás volt formában is, tematikában is. A Rondó versei sem adják fel azt a világkép-eszményt, amely a pályát elindította, de — annak ellenére, hogy az előző kötet címében szerepel — itt lép be nyomatékosan az idő-élmény, s ez segít legyűrni a forma mindenkori mindenhatóságát. Míg korábban gyakran érezhettük, hogy megcsinált verset olvasunk, most mind gyakoribb az olyan költői mű, amelynél a megcsináltság is csak forma, s nem maga a cél. Némiképp igazságtalan ez az erőteljes szembeállítás, hiszen a korábbi versek is mutattak olyan sajátosságokat, amelyek egyértelműsítették a szuverén költői világ alakulását. A versek mindig érzékletesen leíróak-képszerűek voltak, ámde inkább állóképet mutattak, amelyek egy kimerevített vagy egy végtelenbe tágított időben ugrottak elénk. Az idő múlását leginkább a fény és árnyék váltakozása érzékeltette, tehát egy ciklusnak tekinthető jelenség, s magának a klasszicizmusnak a jelenbe idézése is ciklikus jellegű szemléletre utalt. Az időnélküliséget nagymértékben felerősítette a versvilág érzékisége és érzékenységre nyitottsága. Az érzékietek, s elsősorban a látás és tapintás el nem rejthető sűrűséggel mutatkoznak motivikus jellegűnek. A versek nem mutattak rejtőzködő, objektív lírai személyiséget, mégis inkább a kultúra volt e személyiség megnyilatkozásának formája és tartalma is. A második 92
