Forrás, 1993 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 9. szám - Értékrendek a mai magyar irodalomban - Vasy Géza: Versekhez közelítve VII. (Somlyó György: Nem titok; Bertók László: Ha van a világon tető; Kiss Dénes: A fenevad etetése; Pécsi Gabriella: Fogadjatok örökbe; Körmendi Lajos: A gyökeres Állat; Imre Flóra: Merőleges idő, Rondó)

kötetet záró vers azonban már egyértelműen utal a változásokra: „Talán kegyelmi pillanat. / A kesernyés dióolajjal / Telített szeptemberi nap, / A sötétes tónusú fények / Kotorászása az avarban. / S ahogy az árnyék egyre nő, / Mindig izzóbban és vadabban / A belső lángolású élet. / És a merőleges idő.” (Őszi meggyfalevelek). S ez a teljesebb szemlélet válik meghatározóvá a Rondó verseiben. A kimerevített állókép mögött mind gyakrabban észlelhető egy hullámzás a térben és az időben, s ez klasszicizmus és szenzualizmus vibrálóbb, összetettebb egymásra rétegződését eredményezi. A ciklikusságot így mindinkább keresztezi az idő egyirányúságának tudata is, a rondó átvált lineáritás tudatba is. A szépségnek - igaz, nemegyszer beárnyékolt — eksztázisát felváltja az a felismerés, mely szerint „minden elvétetik, ami szép. / Előbb az érdes, napsütötte testek, / aztán az arcok, végül az igék, / S ami marad, pőrén szorongva reszket.” (Végül az igék). A paradicsom-képzet mind relatívabbá válik: „És a tompa, szorító fájdalom / is ott pulzál, a hiányos öröklét: / a párlélegzetnyi paradicsom, / ez az átmeneti tökéletesség.” (Az ívlámpák alatt), majd megjelenik a „kifosztott paradicsom” fogalma (Korai tél), illetve egész tárgyi- as látomásvers születik, A paradicsom fölszámolása. „Hát végétért a csodáik évada” (Cirkusz, hajnaltájt) hangzik a felismerés ismételten is: „és a nyomában megnyíló sötétbe / saját súlyától omlik a csoda / visszavont sors a történetnek vége / sivatag incipit vita nova” (Incipit vita nova).

Az időtényezőt emeli ki a kötet szerkezete is. A három nagy, további ciklusokra tagolódó szerkezeti egység címe: A lélek útja az egy felé, Az utolsó trubadúr, A próza ez. Egyirányusodó mozgásokról, lezárulásokról vallanak már e címek is, méginkább maguk a versek. A klasszicizmus nem lehet többé menedék abban az értelemben, hogy nem veszünk tudomást a jelen világról. Visszafelé nézni lehet, de menekülni nem, hiszen „A mítoszok bizony már szétperegtek, / itt gurigáznak a lábunk alatt, / s ha nem vigyázunk, orra esünk rajtuk.” (Induljunk hát). A szépség és a fény gyönyörének vallomásai helyett Egy néhai szoprán töprengései szólnak hozzánk: „S aztán egyszer, mikor már beleszoktunk, / s talán már elfelejtettük a könnyedebb, / egyértelműbb daléneklési stílust, / hirtelen egész testünk belefájdul, / és minden sejthártyánk rezgésbejön, / mert meghalljuk a dalt, az igazit: / ez az a dal, mindig is erre vártunk! / / De nem bírják már hangszalagjaink.”. A kétely megjelenése azonban nem önfeladás, csupán a gyanútlanság korának végét jelenti. S mint a kötetnyitó rondó-mottóvers, az Amelyben magázódik Istennel - idáig alighanem a legösszetettebben és legérvényesebben — bizonyítja, Imre Flóra a kételyekkel a paradicsom idilljéből kihullott ugyan, a költészetbe viszont megérkezett.

(Merőleges idő, Interart, 1992, Rondó, Tevan Kiadó, 1992)

93